2013. január 21., hétfő

A mélység rabszolgái

Írta: Paul Mason, Steve Wiliams
Eredeti cím: Slaves of the Abyss
Eredeti/magyar megjelenés: 1988/1993
Illusztrálta: Bob Harvey
Fordította: Serflek Szabolcs


Design

Ééérdekes a borító a rajzolt bőrű, begyulladt szemű, vén punk-rocker pofával és annak őrjöngő közönségével… Csak viccelek, az én figyelmemet mindenestre felkeltette ez a nem mindennapi koncepció. A cím képregényes betűtípusát és elhelyezkedését inkább hagyjuk, több sebből vérzik a dolog.


Illusztráció

Nekem semmi bajom Bob Harvey-val, már a Haláltalizmánban is meg voltam elégedve alkotásaival. Mondjuk a mozgást sokszor érdekesen ábrázolja (pl. 298-as pont: az őr mitől emelkedik meg 30 centire a földtől?), meg ez a „három kéz” mini-grafika is furcsa megoldás (44.), de tetszett a 256-os vészjósló kompozíció (felborult szekér és halott ökröt „kiszívó” lény), és ötletes a 216-os kép beállítása is (Barolo átszúrt kardjával egy patkányt).


Háttértörténet

Kallamehr városát ellenség fenyegeti és Lady Carolina többek között a mi segítségünket kéri megvédéséhez. Ez az alaphelyzet, ami nagyon-nagyon egyszerűnek tűnik, de a kaland közben egyre jobban kibontakoznak a különböző szálak, csak győzzük a fejünket kapkodni.


Eredetiség

Nos, itt máris folytatnám az előző fejezetben elkezdettet: tehát már a játék elején döntenünk kell, hogyan vágunk neki a város megvédésének. Nekem ez nagyon tetszett, végre valami a realitáshoz közelebb álló kép, nem a szokásos faék-sztori, amiben csak megyünk az ivóból egyenesen a gonosz varázsló várába. Sajnos azonban csalódnom kellett, mert a kezdeti szabadság illúziónak bizonyult. Például ha úgy döntünk, hogy a városban maradunk felkészíteni azt a támadásra, máris vége lesz a kalandnak. Ugyancsak drámai véget ér a történet, ha a messzeföldön lévő sereget szeretnénk visszahívni. Amikor ezt választottam, nem is értettem, hirtelen miért ért véget a kaland, azt hittem rossz helyre lapoztam. Később felfogtam, hogy az egyik leglazább vége-leírással találkoztam a kjk-s könyvek történetében (182.).
Még annyit ehhez a ponthoz, hogy amennyire reális középkori hangulatot idéz a könyv eleje és az udvar intrikái, annyira durván elszállt és szürreális a végén a másik dimenzióbeli kolbászolásunk. Csápos lények, kristályharcosok, Anemorus, Ektovult, és minden ilyesmi, mi szem-szájnak ingere.


Kihívás

Nincs sok „must have” cucc és információ a könyvben, de mégis könnyen elhalálozhatunk benne. Általánosságban elmondható, hogy a mű a bátorságot honorálja, de nem mindig, pl. az előttünk felfogadott, majd börtönbe vetetett hőst, Ramadest ne kísérjük el bosszúálló útjára, mert vele együtt minket is lemészárolnak. Ugyanezen az éjszakán Kallamehrben érdemes a kastély helyett az istállóban aludni, különben kampec. Vicces, hogy többször jobban járunk, ha nincs szerencsénk, vagy ha elvétünk egy Ügyesség próbát, magyarán ebben a könyvben többször menekülhetünk meg a haláltól, ha bénák voltunk. Ugyanígy a Barolo barátunktól megtanult Repülő Villám kardfogás is számos alkalommal a visszájára fordulhat, ha alkalmazzuk. Azt meg kicsit szemétségnek érzem, ha megajándékozzuk Barolót az ő ajándékáért cserébe, akkor azt a könyv +1 idő veszteséggel honorálja (lásd még a Rendszer részt, hogy ez miért nem jó).
Ami feltétlenül kelleni fog, az Sige varázsamulettje, bele a növények, és a színváltó seb. Ez utóbbira azért van szükség, hogy a fullos befejezést kapjuk, mert ha nincs ilyenünk, akkor az azt jelenti, hogy nem lepleztük le Lady Carolina gyilkosát az udvarban. Hiába szabadítjuk meg tehát a világot a főgonosztól, az áruló fog uralkodni. A Bythos-szal való első találkozáskor pedig kellenek Jheera levelek is.


Főgonosz

Bythos elég kemény arc, ráadásul kétszer is találkozunk vele. Emberi alakjában persze könnyebb elpusztítani, mint démoni mivoltában a túlvilágon. Mindkét helyszín stílusos, a végső küzdelem is jó lett, ahogy a főzetét felhörpintve mi is hozzá hasonlatos óriássá változunk, és úgy küzdhetünk meg vele. Szóval itt szerintem minden rendben van.


Rendszer

Két új dolog. Egyrészt kezdő kardunkkal, ha dupla hatost dobunk, akkor azonnali halált okozunk (jéé, csak nem egy szerepjátékos „túlütés” szabály?). A másik az idő nyilvántartása, mely szintén üdítő ötlet, nekem tetszik. Ezzel ugye egy kicsit meg van szorongatva az ember, például olyan szituációkban, ahol utána lehetne nézni valaminek, vagy átkutatni egy helyet. Ilyenkor hasznos cuccokra vagy infókra lelhetünk, de sajnos plusz időbe kerül. Ha pedig letelik az idő, akkor kampec, illetve egy bizonyos pontnál ha 17-nél több idő rubrikát jelöltünk be, akkor is nyiff. Viszont ha ezen a ponton túlestünk, onnantól már nem kell számolgatnunk tovább.


Hangulat

Szóval bonyolódik rendesen a sztori, sok szereplő van. Én nem tudtam (nem volt kedvem) mindet megjegyezni, és ez később bizony káromra is volt, mert így a történésekkel kapcsolatban is elvesztettem a fonalat. Először nem is volt világos, ki ellen kell küzdeni, mondjuk ez később tisztázódott. Aztán kiderült, hogy Lady Carolina meghalt, de hogy mikor, meg hogyan, erre nézve nem olvastam semmi információt. Aztán ott volt a Trükkös Rabló, Barolo, majd a Lady gyilkossági ügyében is nyomozhatunk… valahogy kaotikus lett az összkép, nagyon meglátszik rajta, hogy ketten írták, mert gyakran nem állnak össze a dolgok, és ennek a játékos issza meg a levét.
Nem hiányzik azonban a humor, eléggé mókás a 313-as vége fejezet: „Lehúzod a sisakodat és kihívóan a szeme közé nézel. Bythos lehajol hozzád és nevetni kezd. – Szóval te vagy a legjobb Allansiában? – kacagja. Kalandod itt véget ért.”. De hát igaz is, minek itt részletezni a dolgokat, ha nincs esélyünk a főgonosz ellen, akkor nincs esélyünk. Tasbadh a kamuzó koldus is baromi jó szöveget nyom, csak hogy szánjuk meg őt, de a 189-es fejezetnél a nekünk támadó ügyetlen goblinok is nagyon viccesek (tényleg!).
Végszóként azt mondom vegyes a kép, mert nagyon egyedi az atmoszféra, plasztikus a környezet, emlékezetesek a figurák, végre nem papírmasé karakterek. De épp emiatt ez a történet talán túl nagy volt egy KJK-hoz, egy regényben szívesebben elolvastam volna. A sztori győzelmes vége is tetszett, hogy tulajdonképpen istenné válunk, ami szintén nem mindennapi. Nekem abszolút pozitív élmény volt, csak egy kicsit kevésbé komplikáltabb is lehetett volna.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése