2014. május 6., kedd

Halállabirintus

Írta: Ian Livingstone
Eredeti cím: Deathtrap Dungeon
Eredeti/magyar megjelenés: 1984/1989
Illusztrálta: Ian McCaig
Fordította: Bukor Éva


Design

Szerintem az egyik leghatásosabb borító a Halállabirintusé. A Vérvad gusztustalanul gyönyörű megjelenése, ahogy nyelvével csettint egyet, és ahogy a sok-sok szemével egyenesen ránk bámul… brrr. Tökéletes.


Illusztráció

Ian McCaig rajongó vagyok, szóval nem lesz nagy meglepetés, hogy azt írom, hihetetlenül jó hangulatot teremt az alkotásaival. Ezek egyértelműen művészi grafikák, és szinte egyetlen elnagyolt kép sincs köztük – jó, talán a 393-asnál mintha már kifogyott volna a szufla. Kedvenceim a 74-es (a félelmetes Tükördémon), a 170-es (a kígyóval küzdő lány, mint tinédzserkorom meghatározó szexuális élménye), a 210-es (az a rémület az arcon!), a 230-as (vicces troglodyták), a 364-es (az utolsó ajtó a gnómmal), de a 60-as (törpe próbamester) is borzongatóan jó. Na lépjünk tovább, mielőtt felsorolom az összeset.


Háttértörténet

Régi adósságot rovok le önmagammal szemben, hisz a legelső Magyarországon kiadott KJK-ról van szó, valahogy mégse sikerült róla írnom egészen mostanáig. A sztori az „ős-klasszikus” vonalat erősíti. Nagyjából ugyanaz, mint a Bajnokok próbája, csak ezúttal önként és dalolva nézünk szembe Szukumvit báró agyszüleményével. A cél a vagyon és a hírnév – végre valami kevéssé heroikus törekvés. A háttérleírás amúgy elég hangulatos lett, ahogy a napjaink telnek a próba előtt.


Rendszer

A hagyományos rendszer. Nincs extra.


Eredetiség

Hehe, hát ezt hagyhatnánk is ugyebár, de azért akadnak érdekes kreatúrák a labirintusban. Az ajtó alakját felvevő Imitátor például bejött.


Kihívás

Nem lett egy durva könyv, kötelezően megszerzendő tárgyból is csak három van: smaragd, gyémánt és zafír. Ezekkel persze előfordulhat, hogy nem a jó irányba megyünk, így nem találkozunk valamelyikkel, de ezt már megszokhattuk. Érdekes, hogy a „must have” ékköveken kívül még egy csomó másik ékkőt is találunk, nem tudom, ennek van-e valamilyen különösebb oka. Ha megvan a három drágaság, akkor a végén kell egy kis szerencse is, hogy jó kombinációban dugjuk be őket a kivezető kapuba.
Ezen felül persze akad néhány hirtelen-halál, és elég szép mennyiségben lehet Ügyesség és Életerő pontokat is veszíteni (leginkább csapdák által), ha bénázunk.


Főgonosz

Az nincs, bár vannak „főbb” ellenségek. Ilyennek nevezhetjük a törpe próbamestert, akivel mondjuk nem feltétlenül kell személyesen megküzdenünk, de a feladatait meg kell csinálnunk. A Vérvad is egyfajta felturbózott szörnyike (totálisan nem is lehet elpusztítatni), és a Mantikórral is szembe kell néznünk.


Hangulat

A hangulat jó, az elején abszolút bele lehet képzelni magunkat hősünk bőrébe, ahogy belépünk a labirintusba. Ami viszont kifejezetten vicces, hogy nevével ellentétben a hely durván lineáris, legalábbis az első fele. Csak ideiglenes leágazások vannak, semmi bonyolultság, talán az egyik legkevésbé szerteágazó könyv. Később azért jobb lesz a helyzet, de azért azzal sem nagyon növekszik az újrajátszási faktor.
Kicsit fura szájízzel olvastam nindzsáról, dinoszauruszról, vagy Doppelganger italról (még jó, hogy a Titánon is tudnak németül). Szóval lehet érezni olykor a fantáziátlanságot, de azon is beharaptam az ajkam, amikor elérkezünk a maró iszaphoz, és nincs lehetőségünk visszamenni a tíz méterrel korábban látott gólyalábakért. Miért? Nem csapódott le mögöttünk egy vasrács, vagy ilyesmi. Persze, inkább marassuk szét a lábunkat, ha nem fizettünk…
Jól vannak ellenben megcsillantva a karakterek személyiségei, akikkel összefutunk (nem sok van belőlük). Throm, a barbár mogorva külseje arany szívet takar, de a törpe próbamester sem fél kimutatni az érzelmeit, mint ahogy a kapuőr gnóm is legszívesebben menekülne a Halállabirintus poklából. Akad néhány félrefordítás és hiba, de ezekkel most nem foglalkoznék, csak annyit mondok, hogy nyugodtan nyomjatok egy próbát a könyvvel. Egy falat klasszikus.



5 megjegyzés:

  1. Pár aprósággal én is kiegészíteném a kritikádat Sang. Egyrészt szükség lesz egy vaskulcsra is, mert egyébként a Troglodyták lenyilaznak. Igen tudom, hogy az meg a Zafírral együtt beszerezhető, de mégis csak kell. Hogy miért van több drágakő is a labirintusban? A megtévesztést szolgálják, semmi mást. Persze akkoriban nem tudtam, hogy a gránát is drágakő féle, és a kívánsággyűrűt is teljesen félreértelmeztük, ettől függetlenül rengeteg csapda van benne. Lazán lehet vele szívni, pl. amikor a lovagot kővéváltoztató öreg hapsi felteszi a kérdését. Naná, hogy a 90 kg-ot véltem helyes megoldásnak. Vagy a bálvány azon szemét piszkáltam, amit nem kellett volna... Viszont tök jó, hogy mindegyik vetélytársunkkal összefuthatunk, még ha némelyik az életünkre is tör. Hogy lineáris lenne? Hmmm... Vannak alternatív utak, alternatív cselekvési lehetőségek, én nem éreztem annak. Pláne úgy, hogy csapdák tucatjai várják a sikerre éhes kalandort. Az egyik ilyen legjobb a Holtak kamrája. De való igaz, nehézségre a Bajnokok próbája jóval nehezebb.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudtommal a Troglodytákkal nem feltétlenül futunk össze. Van más út is mellettük, így a vaskulcs nem kötelező tárgy.
      Az öregember kérdésére természetesen én is rosszul válaszoltam először. Ezt a 90 kg-os dolgot szerintem sokan benézik. A könyv viszont ahhoz képest, hogy egy labirintusban játszódik, viccesen kevés elágazást tartalmaz. Akár úgy is meg lehetett volna oldani, mint a Skorpiók mocsarát, vagy csak egyszerűen jobban megbonyolítani.

      Törlés
    2. Ha elkerülöd a Troglodytákat kihagysz egy szükséges drágakövet is, ez majdnem biztos, de ennek konkrétan utánanézek majd. Egyébként a Halállabirintust, mint kalandot nem éreztem kijátszhatatlannak, a haladók is megtalálják benne a számításukat. Tiniként nem igazán tudtam még mi a túró az a Ruin Usz Moat, holott a görög mondavilágot azért akkor már kissé ismertem. Livingstone mester igen magasra tette a lécet ezzel a művével, nekem is nagy kedvencem, bár a Rémület útvesztője a szívem csücske. Visszatérve a labirintus dologra, épp a Tűzhegy varázslójában zavart ez a legjobban, mikor ugye a történet végén belekeveredünk az úgynevezett "dililabirinusba". Ha nem térképezel úgy eltévedsz, hogy megunod a könyvet és félredobod. A sok elágazás sótlanná teszi a történetet! Van erre egy másik jó példám is, az Árnyékharcosok legendájában van hasonló eset, amikor álmunkban kalandozunk. Ráadásul az már inkább afféle mátrix-világ, ahol ha kétszer nyugatnak mész visszaérsz a kiindulási pozícióba. Sőt ha figyeled a szöveget, a Halállabirintusban töbször említést tesznek elágazásokról, csupán te vagy lábnyomokat követve haladsz, vagy épp egy hang forrását követed, ezért nem térsz le egy másik útra. Elágazások helyett a csapdákra öszpontosított az író, és én mondom jól is tette. A Vézet erdejében számos elágazás van, mégsem lett az igazi... Bár így is meg lehet nehezíteni egy kalandor dolgát.

      Törlés
    3. A Rémület útvesztőjét én is nagyon csípem ;) Kár, hogy Malbordus nem kapott nagyobb szerepet benne...
      Amúgy én is kifejezetten utálom a "lapozz-ide-lapozz-oda", dililabirintusokat, nem nagyon vágyok ilyesmire, amikor belekezdek egy kalandba. De továbbra is csak ismételni tudom magam: ha egy könyv neve HALÁLLABIRINTUS, akkor ne már, hogy egy tucat elágazás legyen benne... :)

      Törlés
    4. Igen, ha elkerülöd a trogloditákat, nem tudod megszerezni a gyémántot. Egyébként a nehézség a trogloditákig tényleg átlagos, onnét viszont iszonyúan bedurvul. Először is elveszítjük az összes kaját, tehát nem tudunk már "gyógyulni", utána pedig meg kell küzdenünk három vagy négy brutálkemény ellenféllel - szerencsére ha mázlink van, a verembestiával nem szükséges harcolnunk...

      Törlés