Farkaséhség

Írta: Kieran Coghlan
Eredeti cím: Hunger of the Wolf
Eredeti/magyar megjelenés: 2006/2021
Illusztrálta: Végh Dániel
Fordította: Bacsa Gábor

Design

Alapvetően tetszik a borító, főleg a színösszeállítás és a festményszerűség. Mondjuk az a barbár első pillantásra eléggé nőiesnek tűnt, de végül megbizonyosodtam róla, hogy pasasról van szó. A másik szembetűnő dolog, hogy egy csatabárdot ily módon egészen biztosan nem lehet forgatni, de ettől függetlenül kifejezetten hangulatos alkotás.

Illusztráció

A benti rajzok színvonala eléggé változatos, bár sok esetben nem tudtam eldönteni, hogy szimplán béna lett a végeredmény, vagy az alkotó szerette volna meséssé, esetleg humorossá tenni a képeket. A 20-as kocsmai összecsapás ábrázolásának például leginkább a Kretén magazinban lenne a helye, de a 231-es pontnál is olyan lett a törpe asztala, mintha egy baba-etetőben ülne. A 178-as madáremberek baromi idétlenek, a 210-es Manticore pedig inkább szánandó lett, semmint félelmetes. De összességében eléggé egységes az atmoszféra, kellemes a stílus, és most is akadnak gyöngyszemek. A borító-jelenet például itt már sokkal hatásosabb (55.), de a zenész a sötétben (283.) ugyancsak remekbe szabott. A kardfák (307.) is le lettek találva, a tájkép a magasból (345.) szintén állati jó. Nagy poén, ahogy Dániel visszautalt a múltba a Rákfű (80.) ábrázolásával, hisz ugyanazt a képet hozta vissza, amit a Skorpiók mocsarában láthattunk annó, csak hát itt lábunk nem csizmába bújtatott, hanem… Ja, és érdekes volt a Goblin szolgálólány (116.), aki a szöveg szerint „visszataszító külsejű”. Hát nem tudom, szerintem ez az egyed nagyjából szépségkirálynője lehetne a fajnak, de ízlések és pofonok.

Háttértörténet

Tetszett a kezdés, legalábbis nem sok játékkönyv indít úgy, hogy éppen keresztre feszítenek minket. Előzőleg barbárként zúztunk Allansiában, csapatunkhoz egyre többen csatlakoztak, míg egy napon főhadnagyunk, Saul tört a vesztünkre. Saját embereink szegeznek fel a fára, aztán hagynak magunkra a Skorpiók Mocsara szélén megpusztulni. Érdekes módon nem sokkal később maga a Farkasok Mestere menti meg az életünket, és cserébe csak annyit kér, hogy tartsunk vele. Na jó, talán kicsit többet is.

Rendszer

A hagyományos rendszer. Nincs extra.     

Kihívás

Kifejezetten könnyed kalandnak éreztem, amiben nem az a lényeg, hogy minél jobban megszívassák a játékost. Utunk többségében lineáris pályán halad, persze elágazásokkal, de nem nagyon fogunk elcsámborogni a kijelölt iránytól. Nem büntet a könyv minden kihagyott ziccerért, legfeljebb nehezebb lesz a dolgunk, ha nincs nálunk a szükséges infó vagy tárgy. Itt is kódszó-mánia van, amiket felírogathatunk – ezekből persze lesz néhány must have, de egyikre sem ördöngösség szert tenni, nincsenek titkos vagy álcázott szekciók mögé rejtve a dolgok. A harcok túlélhetők, a rejtvények sem megfejthetetlenek, nincs rengeteg próba sem, ahogy hirtelen halál is csak elvétve.

Főgonosz

Ebből a szempontból érdekes a helyzet, mert először is ott van Saul, akin bosszút akarunk állni az árulásért. Ezt egy város ostromának közepette tehetjük meg, ahol már kicsit furcsa lehet nekünk, hogy mitől sárga a szeme és miért van ilyen félelmetes fogsora. Ahogy levágjuk egykori főhadnagyunkat, jön a plot twist: halála után teste farkassá vedlik, mi pedig szintén átváltozunk az előbb említett állattá! Nem értünk semmit, és ezzel el is ájulunk a harctér közepén. Később a Farkasok Mesterénél térünk magunkhoz (mondjuk érdekes lehetett, ahogy hazacipelt minket mérföldeken át), és kiderül, hogy Saul az ő farkasa volt, aki megszökött tőle, és esze ágában sem volt visszaváltozni állattá. Így a Mester általunk vett rajta revansot, illetve közben meg is átkozott minket, hogy ha megöljük Sault, mi leszünk az ő új kedvence. Így is történt, és innentől kezdve nem szabadulhatunk mágikus befolyása alól. Eztán hónapok telnek el farkasként, amikor a gazdi elküld minket és még pár társunkat, hogy lopjuk el a Végzet Varázsgolyóját a Pókok Mesterétől. Innentől igazából a Farkasok Mestere válik az új főgonosszá, akivel valahogy dűlőre kell jutnunk, ha ki akarunk törni rabságunkból.
Ehhez először is vissza kell majd szereznünk az emberi értelmünket, ami nélkül nem lesz esélyünk. Vicces módon ez csak úgy lehetséges, ha ellestünk egy bizonyos módszert a hipnotizőrtől az ostromlott városban. Ez egy elég véletlenszerű döntés, hogy megnézzük az előadását és utána meg is látogatjuk őt. Hogy egyszerűbb legyen a dolgunk, abban a Madarak Mesternője is segíthet a papagájával. Aztán a végén természetesen szembe kell szállnunk gazdánkkal, amin a Békák Mestere könnyíthet. Ha megfejtettük korábban a nem túl bonyolult feladványát, akkor egy giga béka fogja lenyelni az ellenünk küldött bundást. A Farkasok Mesterének Ügyessége 11, Életereje 10, és ha felülkerekedünk, nem hal meg, csak a mocsárba süllyed, de állítólag ez nem elég ahhoz, hogy végleg pusztuljon, szóval visszatér majd. Ekkor a Kertek Mestere és a Madarak Mesternője megjelennek, like-olják tettünket, és visszanyerjük eredeti alakunkat. Azt javasolják, hogy húzzunk a mocsárból nagyon gyorsan, és kerüljük a jövőben a Farkasok Mesterét, mert lesz nemulass. Érdekes módon vérszomjas barbár létünkre hallgatunk az okos szóra.

Hangulat

Én nagyon csíptem annak idején a Skorpiók mocsarát, így örültem, amikor világossá lett számomra, hogy ez a történet ezen a vidéken játszódik, és a Mesterek is szerepelnek benne. Aztán ahogy haladtak előre a dolgok, és pikk-pakk kikerülünk az ingoványból (ami elég érdekes, lévén a hely híres arról, hogy nem igazán kerül ki belőle élve senki), kissé elszontyolodtam, mert teljesen más közegben folytatódott kalandunk. Saul nyomában kullogunk, és semmi más nem számít, csak hogy utolérjük és szembeszálljunk vele. Ezután viszont ÚJRA visszatérünk a mocsárba, és kezdődnek a régi hangulatú epizódok, annyi különbséggel, hogy ezúttal ordasként kell helyt állnunk. Az a gond, hogy a két vonal kicsit sok, a fejezetpontok pedig végesek, így egyik sem túl hosszú vagy részletesen kifejtett, és azt érezhetjük, hogy ez akár lehetett volna két külön könyv is. Annak ellenére, hogy én a mocsárra voltam ráállva, a nem-mocsaras rész talán egy kicsit jobban sikerült, főleg az a rész, amikor be kell jutnunk a Saul által ostromlott városba, illetve maga az ostrom is tök izgalmas és remekül megkomponált lett.
De végeredményben bejött a Farkaséhség. Tetszett, hogy nem akar mindenáron egy újabb grandiózus világmegmentős sztoriba belevinni, és megmutatja, hogy egy földhözragadtabb cselekmény is érdekes lehet. Tök jó volt a csavar, és hogy a csúcspont után jön még csak az igazi kalamajka számunkra – ebben emlékeztetett a Hóboszorkány barlangjai megoldására, ahol szintén a főgonosz legyőzése után még meg kell szabadulnunk az átoktól. A nosztalgiafaktorra természetesen erősen rájátszik a könyv, hiba is lenne, ha ezt nem tenné. Persze a Skorpiók mocsara eredeti térképezős rendszere kimaradt, de itt a sok ismerős: az orkok, a kardfák, a rákfű, na és persze a skorpiók, hehe. Selatorral is összefuthatunk a városban, Vasöklű pedig segíthet a Saul utáni nyomozásban, ha harcolunk az arénájában. És ott vannak kedvenc Mestereim, mindannyian feltűnnek a kalandban így vagy úgy. A gondom ezzel annyi, hogy semmivel se ismerjük meg őket jobban, mint a korábbi műben, papírmasé figura marad az összes. Nagyon örültem volna, ha kicsit mélyíti őket a sztori, vannak példák rá, hogyan lehet ezt jól csinálni, gondoljunk csak a Fenevad nyomában-ra, vagy Küzdelem az éj kövéért-re (oké, most pont két Harcos Képzelet könyvet hoztam példaként, nem tudom, KJK-k miért nem tudják megugrani ezt a szintet). De ettől függetlenül bejöttek az olyan epizódok, mint az íjászverseny, a mocsári orkoknál való raboskodás, a farkasbőrbe bújás, meg hogy eleve egy barbárral játszunk. Ez ad egy plusz ízt, bár gyakran nem éreztem túl hitelesnek a reakciónkat egy-egy szituációban, szóval bizonyos időközönként sikerült elfelejtenem hogy nem egy sima hétköznapi harcos vagyok. Ennek ellenére én ajánlom a művet, főleg a nosztalgiára éhezőknek lehet fincsi falat. Ja, és poénos a végén, hogy az utolsó fejezetben összefutunk a Skorpiók mocsara hősével, aki épp Bakót keresi (innen sejthetjük, hogy ez egy előzmény). És láss csodát: a hős egy NŐ…