2015. július 5., vasárnap

A vámpír bosszúja

Írta: Keith Martin
Eredeti cím: Revenge of the Vampire
Eredeti/magyar megjelenés: 1995/1992
Illusztrálta: Martin McKeena
Fordította: Jester


Design

Igen, Drakula-színészünk visszatért, így a borító most is a 70-es éveket idézi. Még a V-alakú kopaszodás is pipa, a háttérben unatkozó csontvázak pedig nagyon cukik (egyik a csuklóját masszírozza, a másik ásít, a harmadik a földet bámulva töpreng). A betűtípus az egész stílussal együtt megmaradt, így legalább egységes a két összetartozó, vámpíros mű.


Illusztráció

A Vámpír kriptája és A vámpír bosszúja között ezen a téren szerintem ég és föld a különbség, mintha Martin McKeena mérföldeket fejlődött volna. Hemzsegnek a rémisztő rajzok (13-as Ghoul-szerzetes, 110-es Sziklaangolna csapat, 274-es Nagyobb Visszatért, stb.), de a portré jellegű remekművek is (81-es Morcos, 313-as Dochtor Verruckte), vagy akár a szexibb alkotások (328-as Vámpyr). Igazából még közepes illusztrációt sem találtam, mind gyönyörű.


Háttértörténet

Gumikikötőben (lol, ezt ki találta ki?) összefutunk egy vak, öreg vámpírvadásszal, aki régi jó ismerősünket, Heydrichet üldözte. Mint kiderül, a grófot nem lehet elpusztítani, csak ha az életerejét rejtő ereklyét elpusztítjuk. De jó, hogy akkor feleslegesen szenvedtünk a Vámpír kriptájában… Sajnos az öreget a következő reggel holtan találjuk szobájában, ezért a fejünkbe vesszük, hogy saját kezűleg kézbesítjük az életbevágó fontosságú iratokat, amiket el akart juttatni egy bizonyos Sewarthnak.


Rendszer

Hit pontjaink most is megvannak, és ugyanúgy K6+12 a kezdő érték. Kapunk még 12 darab kajacsomagot, és most már van Vér pontunk is, ami alapból 10. Később lesz majd világos számunkra, hogy ez egyszerűen az idő múlását számon tartó eszköz. Értem, hogy legyünk stílusosak, de az egyszerűség végett talán jobb lett volna, ha olyan nevet kap, amihez köze is van.


Eredetiség

Poén, hogy már magában a Háttértörténetben cselekednünk kell, és ha bénák vagyunk, akkor rögtön le is tartóztatnak az öreg vámpírvadász meggyilkolásáért. Amúgy ez a mű sokkal érdekesebb és lendületesebb lett, mint elődje, köszönhetően például a nyomozásnak, ami által folyamatosan a gróf után loholunk. Sajnos sikerült azonban átesni a ló túloldalára, mert egy idő után nevetséges az állandó üldözés, és hogy legendás ősgonosz ellenfelünk menedékről-menedékre fut előlünk. Az a jelenet már tényleg vicc, amikor megtaláljuk a fogadóban, ott alszik védtelenül, de sehogy nem tudjuk megölni. Ha levágjuk a fejét, visszanő (!), ha napfényt engedünk rá, csak vigyorog (!!), és szólni se tudunk senkinek, mert mindenkit megbabonázott a környéken (!!!). Ezután simán otthagyjuk ellenségünket, és megvárjuk, hogy továbbálljon, hogy folytathassuk üldözését. Nem tudom, ez mennyire volt komolyan gondolva… Ettől eltekintve azonban tényleg jó, hogy változnak a helyszínek. Kalandunk során összeakadhatunk tetszetős, eredeti figurákkal, mint a Sziklaangolnák, vagy a Barlangi Fény, másrészről pedig hemzsegnek a ghoul-ok, belőlük picit sok került a könyvbe.


Kihívás

Míg az előző játék kifejezetten könnyű volt, ez pont a másik véglet. Ebből a szempontból is olyan, mintha Mr. Martin kapott volna egy halom kritikus észrevételt, és a „második menetben” mindent ki akart volna javítani, vagy legalábbis teljesen más szögből megközelíteni. Ebben a könyvben szinte végig baromi erős ellenfeleink vannak. A vámpyrok, a boszik, a Baziliszkusz, és még sorolhatnám, mind-mind magas harcértékekkel bírnak, és sokszor van csapat elleni harc is, ahol ugye szintén nem alacsonyak a pontok. A másik idegesítő elem a kódok száma, ami egy ideig nem annyira feltűnő, de a vége felé már állati sok van belőlük. És sajnos előjön az a gyönyörű szokás, hogy egy tárgy/információ meglelésekor a könyv NEM hívja fel a figyelmet arra, hogy mit jegyezz meg. Persze ha már rutinos kaland-játékos vagy, akkor tudod, hogy az ékkő oldalainak számát illik felfirkantani egy lapra, de amikor olyanokat kérdezett a játék, hogy „milyen színnel világít a lámpás” (164.), akkor azért anyáztam rendesen. De vannak olyanok, hogy emlékeznem kellett volna egy hely vagy személy nevére, és a többi. Ezek nagyon felhúztak, mert ugyan tudtam, hogy találkoztam velük, de álmomban se gondoltam, hogy megjegyezzem őket.
Másik nagy szemétség az Ügyesség próbákhoz kapott +2 vagy +3 nehezítő pontok. Régebben ugye ilyen sose volt, itt már nagy divat lett, de indokolatlan mértékben nehezítenek meg egy-egy próbát.


Főgonosz

Hagyjuk most, hogy hányszor kerülünk szembe Heydrich-el, a lényeg, hogy amikor első alkalommal harcolhatunk vele, akkor természetesen kell egy varázskard, Vérpontjainkat 5-tel osztva pedig le lehet vonni az Életerejéből. Alapból nem vészesek a harcértékei, Ügyessége 11, Életereje 15, bár ha dupla hatost dobunk neki, akkor azonnal végez velünk.
A végső csatában a gróf egy spéci ghoul-t küld ellenünk, akit, ha ügyesek vagyunk, akár ki is cselezhetünk. Ezt követően nekivagdoshatunk különböző dolgokat. Ez a savlocsolás már nem először jön elő játékokban, nekem kicsit erőltetett, meg úgy annyira nem is illik egy hőshöz, hogy ilyen alantas eszközhöz nyúljon, de mindenesetre hatásos. A tűzokádós varázsitóka bevetése sem rossz megoldás. Aztán következik a kötelezően beszerzendő szívkristály, és ezután, ha nincs velünk az übertápos Parancsoló nevű kard, vagy egy tükör, akkor Heydrich hipnózisa miatt három Hit próbát is sikerrel kell elvégeznünk. Ha túléljük, akkor jön a nagy csata, aminek rengeteg számolandó bónuszait egyszerűen nincs energiám leírni, a 365-ös fejezet egy oldalon keresztül részletezi ezt. Heydrich Ügyessége ekkor már 15, Életereje 30. Ha nem tudjuk 0-ra csökkenteni életerejét, akkor még egyszer meg kell majd küzdeni vele (Ügyesség 11, Életerő 10), de akár így, akár úgy, Katarina húgával is szembe kell néznünk ugyanúgy, mint az első könyvben. Hú a mindenit, csak úgy szárnyal a fantázia… és hát… nem nyírtuk ki már őt is egyszer..?


Hangulat

A kórságok itt is megvannak, sőt, ha lehet, a paletta még színesebb (likantrópia, lappangó vámpírkór, vérkór, tüdőrothadás, hmm…), és keményen meg tudják nehezíteni az életünket. A bánya is tetszett, no meg az, hogy ha hallgatunk a vén Morcos borgőzös tanácsaira, akkor egy csomó bajt elkerülünk. Az is jó, hogy utunk nem csak jelzésértékű, hanem sok helyszínt bejárhatunk, az meg egyáltalán nem hátrány, hogy meg lett tartva a „minden szobát átkutathatunk, amilyen sorrendben akarunk” szisztéma, így be lehet gyűjteni a jó cuccokat. A gróf koporsóinak szétzúzása is megmaradt, illetve a varázskard nélkülözhetetlensége. Utóbbival kapcsolatban könnyítés, hogy akár egy faluban is lehet venni, illetve a gyógyszereket is be lehet szerezni bajainkra, ha van elég pénzünk.
Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy teljesen olyan, mintha Keith Martin még egyszer meg szerette volna írni ugyanazt a történetet, csak sokkal „jobban”. Az eredmény lényegesen jobb lett az előzőnél, de valahogy ez sem vált a szívem csücskévé. Túl szivatós lett, Heydrich továbbra is jellegtelen főgonosz, és itt már a húga sem kapott olyan karakteres figurát, mint az előző kalandban. De mindegy, talán majd pár év múlva kapunk egy „A vámpír most már tényleg utolsó visszatérése” könyvet Martintól, és az biztosan tökéletes lesz.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése