2013. május 4., szombat

Devil May Cry

Történet

Ilyennel nem nagyon rendelkezik a sorozat. Messziről érződik, hogy a készítők a videójáték sikerét szándékoztak meglovagolni, hátha plusz pénzekhez juthatnak általa. Azt hiszem, ez nem nagyon jöhetett be, mert a Devil May Cry összesen 12 epizódot (itt: „küldetést”) ért meg. A részek önállóak, csak az utolsó kettő tartozik egybe cselekmény szempontjából, az összes többi kerek egészet alkot. Nagyjából annyi a lényeg, hogy az anime szerint világunkban meglehetősen gyakori vendégek a démonok, így egy olyan démonvadász, mint Dante, egész jól megél a gyilkolászásukból. Persze azt a játékból már tudhatjuk, hogy Dante szintén túlvilági lény, aki különleges erővel bír. Nos… ennyi lenne dióhéjban, tényleg semmi másról nem szól a dolog.

Szereplők

Dante a Devil May Cry nevezetű irodájában henyél egész nap, és várja, hogy valaki felbérelje démonvadászatra. Ezen kívül amúgy az égvilágon semmit nem csinál, csak eperfagyit és pizzát zabál. Nekem nem igazán jött be, ahogy a főszereplőt megformázták. Persze maradniuk kellett a játékban megismert alaknál, de azért egy kicsit mélyíthettek volna a jellemén, vagy a történetén. Ezekhez ugyanis a sorozat semmit nem tesz hozzá. Dante mindvégig papírmasé figura marad, aki önző, lusta, bunkó, mindig halálosan nyugodt és halálosan menő. Nem történik vele semmi extra dolog, nem ismerjük meg a hátterét, így nem is kerül közel a szívünkhöz egy pillanatra sem.
Van egy állandó megbízója, Morrison, aki egy kalapos, idős ember, de róla sem derül ki semmi a 12 rész alatt. Emellett az első részben hozzá csapódik egy Patty Royale nevezetű kislány, akinek legalább lett saját története, és a vége felé körülötte kezdenek el bonyolódni a dolgok (persze itt sem vitték túlzásba a forgatókönyvírók).
Állandó szereplő még Lady, aki egy felemás szemszínű csajszi, és szintén démonokra vadászik. A változatosság kedvéért róla sem tudunk meg sok mindent, például azt sem, hogy egyszerű emberről, vagy Dante-hez hasonló túlvilági lényről van szó. És van egy másik lány is, Trish, aki villámokkal harcol. Ő nagyon keveset szerepel, de erős a gyanúm, hogy nem földi származású.

Stílus, hangulat

A rajz persze szép, de engem kifejezetten zavart, hogy szinte minden harci jelenet este, vagy sötétben zajlik le. Ennek nem értettem az okát, és még most se értem. Ezen felül pedig az egész sorozatra érvényes egyfajta ódivatúság, mintha az ember egy 80-as évekbeli rajzfilmet nézne. Az akciók eléggé visszafogottak, a vér is épphogy csordogál, és a zene is olyan poppos-rockos egyveleg, ami ma már inkább vicces. Nem tudom, az elkészülte idejében mennyire volt menő, de ha esetleg mégis, az tuti hogy nem állta ki az idő próbáját.

Benyomások, konklúzió

Összességében nekem elég erőltetett, és izzadtságszagú ez az anime, pedig a játékot szeretem (a 3-ik és a 4-ik részt is végigtoltam). Hiába vannak jó ötletek (pl. a Rómeó és Júlia parafrázis, vagy a kívánságokat teljesítő folyami démon), a történetek szimplák, és egyszerűen nem lehet izgulni rajtuk, mert a jó oldalon állók sokkal erősebbek lettek a gonoszoknál. Dante és a lányok meg se izzadnak, és egy karcolás sem esik rajtuk az egész sorozat alatt (na jó, az utolsó részben Dante megsérül, de aztán mintha mi se történt volna, folytatja tovább az aprítást), így nincs minek drukkolni, meg hát amúgy se annyira szimpatikusak a karakterek. A sötét oldalon ledarálandó démonhordák sorakoznak. Nagyon kevés a kiemelkedő figura, és azok is keveset szerepelnek. Egyedül Sid, az egyik leggyengébb démon lett érdekes, aki elég jól rángatja a szálakat a háttérből, és a végén komoly hatalomra tesz szert.
A játék vérpezsdítő cool-ságát tehát nem igazán sikerült átültetni ebbe a formába, pedig az biztos, hogy nagyon jól meg lehetne csinálni. Ez alkalommal nem jött össze… talán legközelebb.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése