2013. augusztus 29., csütörtök

Vérescsont

Írta: Jonathan Green
Eredeti cím: Bloodbones
Eredeti/magyar megjelenés: 2006/2010
Illusztrálta: Tony Hough
Fordította: Setna


Design

Magasan a legszebb és leghangulatosabb borító, amivel eddig találkoztam. Tudom, tudom, ezt most csak hirtelen elragadtatásom mondatja velem, de tényleg tömör gyönyör. Nézzetek csak rá.


Illusztráció

A belső illusztrációk már nem tartoznak a kedvenceim közé, de azért azoknak is megvan a hangulata. A béna rajzokhoz sorolandó szerencsétlen Velyarde kapitány portréja (26.), a Quasimodo babérjaira törő Akasztófa Silas és a tányérképű Wu-Lin (40.), a felénk tőrt hajító kalóz (126.), és sok van még, nem sorolom tovább. Csinosabbak is akadnak, mondjuk a kaméleonon lovagoló kaméleon (53.), Madame Galbo (100.), vagy a kedvencem: a Kincs gólem (306.). Érdekes megfigyelni Tony Hough-nál, hogy szinte minden figurája nyakrövidségben szenved – főleg az amúgy is bénán ábrázolt alakoknak alig van nyakuk.


Háttértörténet

Cinnabar (alias Vérescsont) gyerekkorunkban meggyilkolta családunkat, és hát emellett rengeteg más ártatlant is elpusztított portyázásai során. Természetesen annak rendje és módja szerint bosszút esküdtünk a kegyetlen kalózvezér ellen. Amikor utána nyomozva épp a Rákok Kikötőjében járunk, meghalljuk hogy elkéstünk. Cinnabart nemrég utolérte a végzete: egy fejvadász és csapata ütött rajta legénységén, és a meg is ölték a sötét haramiát. Már épp beletörődnénk, hogy akkor nem mi fogjuk átküldeni a rohadékot a túlvilágra, amikor egy részeg öreg azt motyogja nekünk, hogy bár igaz a történet, de az is igaz, hogy Cinnabar vissza fog térni. Ő és emberei ugyanis lepaktáltak Quezkari vudu-istenséggel, így a gonosz banda megmaradt tagjai képesek lesznek visszahozni vezérüket a halálból. Feltámadása után ráadásul olyan erős lesz, hogy az egész földrész retteghet majd haragjától! Nosza, több se kell nekünk, minden további nélkül elhisszük a részeg fecsegését, és már szedelőzködünk is, hogy az álnok tervet megakadályozzuk.


Rendszer

Van egy plusz „Idő” rubrika a kalandlapon, ennek kapcsán az eltelt órákat kell majd írogatnunk. Ha túl sok órát vesztegetünk, természetesen dicstelen véget ér a kalandunk, de egy bizonyos pont után nem kell számolni (hála az egeknek, én sosem szerettem az ilyesmit).


Eredetiség

„Divatos” módon egy harci helyzettel indulunk, a részeges öreg meg is hal gyorsan, aztán pedig rengeteg lehetőség tárul elénk. A kalandon simán át is lehet rohanni, de így ugye nem lesznek meg azok a cuccok, amik kellenek majd a végigjátszáshoz. Ha pedig nagyon bolyongunk, az meg időveszteség, de hát muszáj…
A voodoo-atmoszféra megvan, és szerintem totálisan eredeti, szóval le a kalappal: sikerült találni egy olyan területet, amivel kapcsolatban még nem íródott KJK-könyv. A játékbarlang a kikötőben kellemes lett, de valami új játékot azért ki lehetett volna eszelni. Nagyon sok helyen megfordulunk, így kellően változatos lett a kaland, bár olykor érződik a lineáris vonalevezetés, hiába próbálkozik a könyv olyannal, amikor a dzsungelben való történések attól függnek, hogy mennyit dobunk a kockákkal. Ez amúgy is elég „gazdaságos” megoldás lett, mert többször is visszatérhetünk ide, és elvileg ugyanúgy el kell játszanunk a kockadobásokat és átélnünk azokat az eseményeket, amik egyszer már megestek velünk… De legalább van város, van tengeri utazás, van dzsungel, van labirintusos mászkálás, és még egy kísértet hajót is átkutathatunk. Ezek ráadásul mind jól sikerültek.


Kihívás

Közepesen nehéz. Nem szadisztikusan szivatós a játék, de a vége felé azért érezni, hogy egyre több tárgy, vagy információ szükséges a túléléshez. Vegyük sorba: kell egy cápa karperec (a cápa fogainak számát kell tudni hozzá, arghh… már megint elfelejtettem feljegyezni az ilyeneket, így kereshettem vissza), kell egy jelszó, kell a Csont-sziget két koordinátája, kell hogy Conyn (a fejvadász, aki megölte Vérescsontot) a kalózok után fuvarozzon minket, kell hogy a Hableány nevű hajót meglátogassuk, és feloldozzuk az átok alól, hogy viszontsegítsenek nekünk, és kell az Éjhalál Csontpenge, mert a végén Quezkarit csak varázsfegyverrel győzhetjük le. Azért ezt így utólag átolvasva, elég szép lett a lista.


Főgonosz

Három is van, és talán nem is Cinnabar a legemlékezetesebb. Ramatu, a vudu-pap és varázslatai nagyon rohadékok, így vigyázni kell vele. Aztán jön Vérescsont, aki szintén nem kispályázik a harci értékeivel, de még rajta is túltesz Quezkari, a démon. Na persze ő nem evilági lény, úgyhogy nem meglepő a természetfeletti erő, de szerencsére tárgyak garmadájával lehet javítani az esélyeinken.
Amúgy az egyik legnagyobb csalódás KJK-gonoszokkal kapcsolatban itt esett meg velem, amikor megláttam a képet, ami az emberi alakban lévő Cinnabart ábrázolja. A szöveg mindig kitér rá, hogy „jóképű”, „jóvágású”, stb. Na most tessék megnézni a 182-es képet. Ez mi? EZ MI??? Ez a homokos kínai mitugrásznak kinéző bájgúnár lenne a rettegett Vérescsont? Legyen elég annyi, hogy sírtam.


Hangulat

Ahogy említettem, a kaland változatos, és jó hangulatú. Az arany elég fontos tényező lett, bár ha belegondolunk, ez jól illik egy kalózos játékhoz. Vesztegethetünk, adományozhatunk, shoppingolhatunk ezerrel a játék első felében, de azt azért mondja meg nekem valaki, hogy egy nyamvadék kés mitől 8 (!!!) arany? Van egy-két instant halál, de érdekes módon amikor Cinnabar kezébe kerülünk, sosem képes végezni velünk. Mint egy rossz James Bond filmben, mindig úgy akarnak eltenni láb alól, hogy simán kiszabadulhatunk.
Kezünkbe akadhat még egy külön varázstár is a könyvben, amiből bűbájokat tanulhatunk (mind egyszerű, ezért nem kapott külön rubrikát a kalandlapon), kincset kereshetünk, és még sok érdekesség vár ránk, egyszóval jó lett ez!




1 megjegyzés:

  1. Ezt fejeztem be ma. Nagyon nagyon tetszik, rögtön a kedvencek közé nőtte ki magát a szememben. Sok a megszerzendő tárgy, de ezekből talán csak 2 van, ami útvonal-választással szerezhető meg, a többi valami más módon, ez azért szimpatikus. Tetszik, hogy néha gondolkodni kell a könyvben (a titkosírás, a pénzszerzéses rejtvény és apró infók más helyeken is segíthetnek). Szerintem kb. pont optimális a nehézsége (mondjuk a Pusztító után már semmi sem tűnik nehéznek :D).

    Egyébként érdekes módon engem sose zavart, ha a könyv egy picit lineáris. Sőt, én kifejezetten azt nem szeretem, hogyha egy könyv nagyon szerteágazó, mert egyrészt akkor rengeteg benne a random effektus, és gyakran tényleg csak útvonalválasztáson dől el a játékunk, másrészt nagyon sokszor igencsak lerövidülhet egy könyv A KJK könyveknél mondjuk ez nem akkor gond, a Harcos képzeletekben sokkal inkább, mert ott nem egy olyan van, ami az elején kettéoszlik, 300 fejezetpontos, benne a "csatahalálokkal", aztán lehet vele végezni 30-40 perc alatt. Ebből nem kérek.

    VálaszTörlés