2013. december 1., vasárnap

A kard mestere

Írta: Marc Gascoigne
Eredeti cím: Battleblade Warrior
Eredeti/magyar megjelenés: 1988/2011
Illusztrálta: Alan Langford
Fordította: Killmaster és Islandi

Design

Hát, most se kaptunk egy izgalmas betűtípust… A borító mintha egy fokkal homályosabb és alacsonyabb felbontású lenne, mint bármelyik másik könyv esetén (a hegyek teteje már teljesen elhalványul, mintha utólag satírozgatták volna), és amúgy sem nagy szám a grafika. Érdekesek a narancssárga betűk a könyv gerincén, ha jól rémlik, nincs másik ilyen.

Illusztráció

Alan Langford tehetséges illusztrátor, a mozgó jeleneteket is jól ábrázolja (amin sok kollégája elvérzik). Nincsenek túlbonyolítva a képek, de igazából egy rossz szavam se lehet. A téma viszont kissé egysíkú, gyíkember-túltengés van. Persze ez a történetből adódik, de azért…

Háttértörténet

Megint itt a gyíkkirály! Én bírtam őt, szóval nem volt kifogásom egy újabb gyíkemberes sztori ellen, de roppant feltűnő a Gyíkkirály szigetének hatása Gascoigne úrra. Vymorna ostrom alá került a pikkelyesek által, de a mi királyi családunk már hat éve (!) kitart. Álmunkban megjelenik Telak nagyúr, aki elmondja, hogy ha megszerezzük az ő szent kardját, akkor képesek lehetünk örökre végezni az agresszor hüllőkkel. Ehhez viszont ki kell jutnunk az ostromlott várból, át kell verekednünk magunkat a gyíkemberektől hemzsegő területen, és a Telak által említett Laskar nevű illető segítségével megkaparintani a legendás fegyvert.

Rendszer

A hagyományos rendszer. Nincs extra.

Eredetiség

Ezen a téren a mű kihívásokkal küszködik. A gyíklények régi jó ismerősökként köszönnek ránk, a dzsungel-kaland szintén a Gyíkkirály szigetét idézi, Laskar kicsit emlékeztet az abban szereplő sámánra… szóval hm-hm. Nem túl fantáziadús a lényfelhozatal sem, bár ezt az elején még lehet arra fogni, hogy az ostromban a sereg tömegesen használ gyíkembereket, orkokat, trollokat, stb. A csatán való áttörés kifejezetten jól sikerült, sokkal jobban mint például az egy évvel későbbi Őrjöngő agyarakban, ahol általában azt sem tudtam, éppen hol vagyok.

Kihívás

Szerintem túl könnyű lett. Nincs kifejezetten szadista rész, bár vannak erős ellenfelek (a T- Rexszel már meg se kell küzdenünk, a vele való találkozás azonnali halált jelent). Elég rövid az út is, mert rengeteg elágazás van, nagyon sokféleképpen lehet végigmenni a kalandon. Egyetlen megszerzendő tárgy Telak szeme lesz, de négy potenciális jelölt is van erre a titulusra. A négyféle drágakövet bezsákolhatjuk mentünkben (kifejezetten könnyű rájuk akadni, ha jól emlékszem, mind az utolsó helyszínen, a romvárosban található), de Telak kardja csak az egyiktől kapja vissza régi erejét, úgyhogy 4 az 1-hez az esélyünk, hogy a végén a jót válasszuk. A kard megszerzése nem kötelező, mert ha nem találjuk meg, akkor a gyíkemberek megteszik helyettünk, mire a végjátékhoz érkezünk.

Főgonosz

Mindenki vigyázzon: spoiler. Szóval főgonosz az nincs, nem kell még egyszer levágnunk a gyíkkirályt, de itt van helyette az árulóvá lett Laskar. Az öreggel harcolni se kell, csak elvenni tőle a mágikus kardot, leszúrni vele, és kész. Kissé kiábrándító. Ami mondjuk nekem nem volt annyira világos, hogy miért vált Laskar árulóvá..?

Hangulat


Nincs ezzel a könyvvel olyan nagy probléma, csak egy kicsit „B-kategóriás” lett. Az utánzás egyértelmű, a kirándulás a természet lágy ölén szintén megvolt már korábban a Gyíkkirályban, sok minden nincs igazán kifejtve (pl. kicsoda Telak és kicsoda Laskar), a drámaiság rengetegszer inkább nevetségessé válik („– Én vagyok a kiválasztott, anyám – feleled egyszerűen és már mész is hogy összepakold a szükséges felszereléseket”, de a 20. oldal legfelső mondatát is háromszor olvastam el, mert nem tudtam felfogni). A nyelvezet időnként furcsa volt („Úúú! Borzalmas látvány tárul eléd.”, vagy „Ajaj! A kezed megbicsaklik…” és hasonlók). Volt pár ellentmondásos dolog is, például nem értettem, miért kellene lejátszani a csatát a T-Rex és a Triceratops között, amikor semmi nem függ tőle, vagy a 126-os pont, ahol „nincs esély a menekülésre”, de ha gondoljuk, a harc ötödik köre után azért elmenekülhetünk. A 229-es pont szörnyeinek leírása sem igazán fedi azt, ahogy a képen kinéznek, és még van jó pár ilyen.
De hogy jót is mondjak, tetszett a darkos hangulat a romvárosban, néhol szinte tapintható a romlottság és az őrület. Poénos az ork temetésen való részvétel (ihatunk ork sört!), vagy Kátya mellénk szegődése útközben, akit azonban sajnos rekord gyorsasággal ölnek meg. Ebben is követi a Gyíkkirályt, emlékezzünk csak Mungóra… Szóval több kellett volna, jóval több. Így leginkább csak közepes lett.

2 megjegyzés:

  1. Hali! :)
    A gyíkkirály inkább csak egy vezetői titulus, mintsem egy igazi királyi, a Tűz szigeten is volt egy, de a Vymornát ostromló seregek gyíkkirálya egy másik személy, konkrétan Yuurnik Eerin Cha, ha jól emlékszek a Titán Silur Cha mocsarairól (vagy a gyíkember fajról?) szóló részére. :)

    VálaszTörlés
  2. Telak Rogaar-nak, az Oroszlánok Urának a másik neve...

    A gyikkirályok igazából egy külön faj a gyíkembereken belül. Ők a törzsek vezetői, erősebbek és intelligensebbek a közönséges gyíkembereknél, és a természetes életkoruk - ha jól emlékszem - a hétszerese azokénak

    Azért egy nagy különbség van a Lizard King és a Battleblade között: Míg az elsőben a mutáns gyíkemberek egyfajta elitként jelennek meg ( magasabb harcértékeik vannak, ők alkotják a "lovasságot" stb ) , addig az utóbbiban a többi gyíkember szinte lábtörlőnek használja őket...

    VálaszTörlés