2019. május 18., szombat

A pusztító

Írta: Steve Jackson
Eredeti cím: Creature of Havoc
Eredeti/magyar megjelenés: 1986/2009
Illusztrálta: Alan Langford
Fordította: Setna


Design

Huh, na akkor most belevágunk a hírhedt Creature of Havoc-ba (amiből nem tudom, hogy lett magyarul A pusztító, de mindegy), a KJK-társadalom egyik legnépszerűbb témájába. Sokaknak ez a kedvenc könyve, és a Fighting Fantasy csúcspontjának tartják, míg mások szörnyűségesnek, és feleslegesen szadistának címkézik. Az én véleményem az, hogy mindkét oldalnak megvan a maga igaza, és ez elég jól látszik majd ebből az írásból. Személyes tragédiám, hogy egyszer már végigküzdöttem a kalandot, sőt, kritikát is írtam róla, de az valahogy elveszett az éterben, így újra neki kellett veselkednem, hogy annyi év után, jelentős külső nyomásnak is engedelmeskedve még egyszer megosszam tapasztalataimat vele kapcsolatban. Ebből a mondatból elég jól érzékelhető, mennyire volt kedvem ehhez, hisz halványan még emlékeztem, mennyire brutál a nehézség, és persze semmi nem volt már meg abból, mikre is kellene figyelni. De elég a szócséplésből, lássuk a medvét.
A borító igazi „Jacksonos” hangulatú, szerintem remekül sikerült. Nem nagyon elemezgetném, minden a helyén van. Mondjuk elég nehéz beazonosítani, ki is van a képen, mert Zharradan Marr elvileg egy ember, és ez a vörös szemű, hosszúfülű, zöldbőrű, halálpofájú valami sok mindennek kinéz, csak embernek nem. Még Daramouss-ra is gondoltam a főbb karakterek közül, de valószínűleg Marr lesz az, csak kissé megártott neki a sok fekete mágia, vagy ilyesmi.


Illusztráció

Odabenn is teljesen rendben van minden, Alan Langford érti a dolgát. Az én példányomban a képek elég világosra sikeredtek, a fekete színek így inkább szürkék, ami kicsit fura. A koporsóban felülő szörny vicces (217.), de a többivel kábé semmi bajom. Ellenben a szövegközti mini-grafikák csúnyácskák, a többségük keretet kapott, így kevéssé idomulnak a könyvbe.


Háttértörténet

Romeena boszit száműzték városából, így egy Dree nevű helyen folytatta mágikus kísérletezgetéseit, vagyis a különböző lények összefércelését. Később más boszik ugyancsak odaköltöztek, így aztán idővel tengernyi ilyen lény készült. Zharradan Marr is Dree-ben nőtt fel, de hogy hogyan került oda egyetlen gyerekként, azt sűrű homály fedi. A banyák nevelgették, majd Feketevihar Volgerához, a híres-nevezetes feketemágushoz szegődött, mint a két másik átokfajzat: Zagor és Balthus. Persze minden kalandjáték rajongó tudja, hogy a „démoni hármas” végül egyesült erővel elpusztította mesterét, amikor már nem tudtak mit tanulni tőle.
A továbbiakban a majdnem 20 oldalas (!) háttérsztori rengeteget mesél, és ezerfelé kitér, bocsánat, hogy nem megyek bele minden részletbe – ettől függetlenül nagyon érdekesek a leírások, tényleg jó olvasni őket. A lényeg, hogy Marr letelepszik, miközben világuralmi terveket dédelget magában. Aranyat talál, amiből fel tud fogadni csatlósokat, kiépíti bázisát, és neki is sok kreálmánya lesz különböző lényekből. Eltulajdonít egy repülő hajót, a Vezérgályát, hogy vele a Pókok Erdeje felé haladva kikémlelje az elf szellemek titkát. Ezek jóindulatú, de nagyhatalmú entitások, kiknek erejével talán legyőzhetetlenné válna. Ellene mindezalatt már szövetkeznek a jó erői, mi pedig az egészről az égvilágon semmit sem tudunk… Igazán nagyszabású, de kissé kimerítő nyitány ez, sok részlet azonban visszaköszön a játék során is, persze ha addig nem felejtjük el őket.


Rendszer

Azonnali halál szabály: amennyiben támadóerő dobásnál két egyforma kocka jön ki, máris győztünk. Gondolom itt azt próbálták érzékeltetni, hogy ha már egy drabális állatot személyesítünk meg, akkor legyen ennyi előnyünk (mivel az ellenfelek nem kapnak ilyen bónuszt). Ez az egyetlen könnyítés, pedig én azért értékeinken is emeltem volna kicsit, hisz elég érdekes, hogy ha puszta kézzel ajtókat tudunk betörni, meg páncélpikkelyes testtel rendelkezünk, attól még ugyanolyan Életerő és Ügyesség pontjaink vannak, mint minden más közönséges halandónak.
A Szerencse használata a csatában is kicsit más lett, nagyobb a tétje, ha alkalmazzuk (alkalmazta egyáltalán valaha valaki ezt a szabályt?).


Kihívás

Hát igen, ez sarkalatos pontja A pusztítónak. Részben emiatt is az egyik legismertebb könyv, de a nehézségi szint olyan durvára sikerült, ami szerintem az élvezhetőség rovására megy. Sajnos az kell mondanom, hogy a kaland majdhogynem játszhatatlan, itt tényleg csupán EGYETLEN kiszabott úton lehet haladni, bármilyen eltérés ettől előbb-utóbb kudarchoz vezet. Aki az ilyesmit kedveli, az imádni fogja, a többség pedig sűrűn anyázni fog.
Első kardinális dolog, hogy megértsük a beszédet. Mivel őstulok szörnyként indulunk, semmilyen lény szavait nem fogjuk érteni, csak ha találkozunk a Nyelv Szellemével (micsoda szerencse, hogy pont az utunkba kerül), aki megtanít minket dekódolni. Ez egyrészt tök jó, másrészt a kódolás szabályai cseppet félrevezetőek, de legalábbis nincs minden pontosan leírva. Egy-két szöveggel még szenvedtem az elején, de annyira pepecselős a procedúra, hogy az ember agya záros határidőn belül elpárolog közben, úgyhogy egy idő után abbahagytam. Pedig ez bizony létszükséglet, mert így értjük majd meg Hannicust is, aki a Szent Áldás Gyűrűjét adományozza nekünk, ami segít majd Daramouss ellen. Aztán lesz majd egy medál, amivel titkos átjárókat fedezhetünk fel, és az egyik ilyen segít majd kijutni a labirintusból. Szükséges továbbá az információ Zharradan Marr túlvilági lakhelyéről, és a Kristálybunkó, amivel szétverhetjük a kaput, hogy a gonosz mágus többé ne legyen képes visszatérni világunkba. Ezen felül össze kell futnunk Groggal, a fél-orkkal, aki elkísér minket utunkon, és sok helyen csak vele tudunk a helyes irányba menni. Az ő élete árán fogjuk túlélni a mocsarat is.
Mindez nem tűnik túl soknak, számos könyv lekörözi a beszerzendő tárgyak/infók számában, de ezek csak az alap dolgok, és MINDIG jó irányba kell haladni, a tetteket a helyes sorrendben végrehajtani, különben MINDENHOL halál vár ránk. Nem túlzás: a könyv több mint fele azért van megírva, hogy előkészítse a halálunkat. A kezdő labirintusban százfelé mehetünk, de mindenképp megdöglünk, ha az előírtakból valami nincs meg. Amennyiben a vakító bogarak területére tévedünk, tökmindegy mit csinálunk a sok lehetőség közül, úgyis elpusztulunk. Ha a bányába megyünk, ugyanez történik. Ha Dree falujába, akkor is. Ha a mocsárba, akkor is (kivéve, ha velünk van Grogg, meg Rozina kötele). Ha a Gyakorlótérre, akkor is. Ha a Pókok Erdejébe, akkor is. Ha végzünk a Tapadó Kacsokkal, akkor is végünk lesz, mert megölnek az Impek. Le kell játszanunk komplett csatákat, egy csomó cselekményt, csak azért, hogy a végén olvashassunk egy „kalandod itt véget ért” szöveget. Ha például a felszínre kijutván nem a boszik küldetését akarjuk végrehajtani, hanem a temérdek többi út bármelyikét választjuk, előbb-utóbb kampec. Miután feljutunk a Vezérgályára, ott is iszonyat mennyiség van megírva a halálnak. Rengeteg különböző rész irányít minket ugyanazokhoz a közös halálpontokhoz, mert hát egy idő után már spórolni kellett a 460 fejezettel, annyit felemészt a halálorgia, na meg a könyv több mint fele halálpontokból állt volna. De ezeken túl töménytelen mezei elpatkolás is szerepel, beesünk a vízbe, beesünk a feneketlen lyukba, ránk omlik a szikla, stb. Egy idő után már tiszta vicces volt olvasni, hogy mindentől kinyiffanok. Ha elrontjuk a Szerencse-próbát, vagy valahol „rossz” irányból kerülünk meg valamit, azonnal kampó. Az még az érdekesebb furmányok közé tartozik, hogy Menyétnyelvű karakterét fel kellene ismernünk, aki mindig hazudozik, így még a neve sem az igazi. Zseniális, hogy ha tudjuk, alkalmazhatjuk a kódot (minden mássalhangzóval kezdődő mondata hazugság), de itt is csak akkor kapunk tőle érdemi információt, ha jól kérdezünk tőle, ami meg totálisan a szerencsétől függ… Na jó, azt hiszem kellően érzékeltettem a kihívást. Pusztítás maszkjai? Elátkozott ház? A fasorban sincsenek.


Főgonosz

Marr-ról nem nagyon van mit írni, az előző részben már érintettük, mit kell tenni, ha vele találkozunk. A varázsló amúgy elégedett, hogy legizgibb kísérlete (mi) szépen kiállta a megpróbáltatásokat, és visszatalált hozzá. Ekkor derül ki, hogy régebben mi voltunk a Vezérgálya kapitánya, minket és egész legénységünket átformázta. Rádöbbenünk továbbá arra, hogy új életünk során sajnos elég sokat elimináltunk saját embereinkből is. Ha úgy alakul, akkor Marr elcsábíthat minket, és a fővezérévé avanzsálhatunk, de ha ezt nem szeretnénk, akkor a mágikus elf por fog megvédeni támadásától. A kristálybunkóval törhetjük össze a tükrét, és ezzel rögtön vissza is változunk emberré. Azt nem tudjuk meg, hogyan éljük túl a következő órákban Marr katonáinak bosszúját, ezt már képzeletünkre bízta Jackson bácsi. Kissé kiábrándító ez a befejezés, hogy meg sem küzdhetünk a legendás varázslóval.


Hangulat

Az a helyzet, hogy ez egy baromi jó könyv lenne, ha nem lenne ennyire szadista. Imádom például ahogy kezdődik, az atmoszféra nagyon plasztikus. Vicces, hogy bármit is szándékozunk tenni, az első szembejövő lényt így is, úgy is megesszük, hisz ösztöneink diktálnak. Ez később is előfordul, de egyre ritkábban, ahogy agyunk fejlődik. Poén, hogy a tárgyak körül vannak írva, hisz soknál egyszerűen nem tudjuk, mire használják. Néha azért akadnak ellentmondások, mert a 15-ös pontnál a kalapácsot nem ismerjük, de a szögeket már igen..? Egyedi húzás továbbá, hogy alapvetően semmiféle morállal nem rendelkezünk, és tök jó érzés volt végre ennyire „szabadon” játszani, amikor nem kapunk pontlevonásokat azért, mert „rossz” dolgokat csinálunk. Gyilkolgathatunk kedvünkre, megehetjük áldozatainkat (kedvencünk a Hobbit husi), rabolhatunk, tisztességes polgárokkal végezhetünk passzióból, mindenféle büntetés nélkül. Van számos érdekes teremtmény (az Ophidiotaur tökéletes hátasló az általunk alakított szörnyszülöttnek), továbbá az is nagyon tetszett, hogy összefuthatunk a Háttértörténetben megemlített karakterekkel, mint Hannicus, Daramouss, Thugruff, Menyétnyelvű és a többiek, de Csontos Quimmel is poénos figura – akivel persze ha találkozunk, meghalunk. Sajnos ebben a kiadásban is akad hiba, főleg a vége felé fáradt el a fordító, mert az utolsó pontokon már sok az elírás (a 346-os fejezetbe sikerült hármat is belerakni). De ennek ellenére remek a hangulat, mind a föld alatt, mind a felszínen. A Pusztító tehát méltó hírnevére, azt viszont már mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy ez a hírnév milyen előjelű. Mindenesetre egy biztos: Jackson, elmész te a jó édes…



6 megjegyzés:

  1. Van valahol egy hivatalos errata, hogy pl. a pikkelyes bőrünk miatt -1 sebződésünk van...

    VálaszTörlés
  2. A Zagor.hu-n van egy hely a könyv letöltése _alatt_, hogy "hibák a könyvben". Itt az áll, hogy az angol eredetiben valóban -1 sebződésünk van.

    VálaszTörlés
  3. Örülök a hiánypótlásnak :)

    Szinte mindenben egyetértek, amit mondtál. Baromi jó könyv lehetett volna, ha csak fele ennyire szadista, de Jackson itt nagyon túllépte a józan ész határait. A kritikámban is megírtam (ha gondolod olvasd el: http://velemenyes.blogspot.com/2018/05/9-es18-eves-korom-kozott-volt-egy-nagy.html), de amikor kb. 15-20 halál után kikerültem a bányából, akkor hirtelen akkora volt az arcom, hogy alig fért be a szobámba, és mondtam, hogy most már minden simán fog menni...ja, persze :P A legnagyobb szadizmus egyébként a félork megtalálása, mert ehhez ugyebár az kell, hogy átvágjunk egy falun úgy, hogy semmit sem csinálunk ott, már pedig egy valamirevaló kalandor ilyet nem csinál :)

    Egyébként az volt az érdekes, hogy nekem a kódolt szövegre az agyam egy idő után ráhangolódott és már úgy olvastam, mintha egy rendes szöveg lenne. Így onnantól nem volt bonyolult a kódfejtés.

    VálaszTörlés
  4. Ui.: "az egyetlen kiszabott úton"-t, először úgy olvastam, hogy "egyetlen kib@szott úton"...talán nem véletlenül :D

    VálaszTörlés