Gyíkbőrben

Írta: Mannász Viktor
Megjelenés: 2023
Illusztrálta: Szendrei Tibor

Design

Kezdjük a résszel, aminél az átlagosnál mindig többet időzök és mindenkinél kritikusabb vagyok, de aki ismer, már tudhatja, hogy ez a vesszőparipám. Nem mondom, hogy szörnyű a borító, de véleményem szerint itt nem kellene spórolni a költségeken, és olyasvalakire bízni a designt, aki ért hozzá. Gondolom ez a stílus egyfajta retro érzést akar hozni, ezért a Rakéta könyvek óta jól ismert betűtípus és a többi elem (amiket a kiadó akkoriban valószínűleg 5 perc alatt dobott össze), de 2023-ban illene továbblépni, és legalább karcolgatni a mai szintet. Mondhatjuk, hogy a célközönséget egyáltalán nem érdekli a borító minősége, de ha netalán újabb olvasókat szeretnénk bevonzani, akkor lehetne némi erőfeszítést tenni ez ügyben. Túl sokat nem kell, elég valaki, aki ismeri a trendeket (vagy csak felkeresi egy könyvesbolt fantasy szekcióját) és van egy minimális photoshop tudása, amivel nyálcsorgató végeredményt lehet elérni. A rajzzal amúgy nincs különösebb bajom, de az összkép a szépérzék teljes hiányáról tanúskodik. A szerző neve és a citromsárga pecsét túlzottan szélre kerültek, ahogy a hátsó szövegnek is kétszer nagyobb margó kellene, a címfelirat… nem sorolom tovább, szerintem érthető, mire gondolok.

Illusztráció

A belső grafikák a legendás Szendrei Tibor munkái, amik persze profik, de nekem kissé fakónak tűntek – ennek oka persze lehet a ceruzás jellegük, passz. Legjobban a csontdémon (205.) tetszett, de a 85-ös képet nem tudtam nagyon értelmezni, a hozzá tartozó leírást csak körülbelül követi, és amúgy is kissé összeskicceltre sikerült. A többi illusztráció kellemes, bár sajnos kifejezetten kevés van belőlük.

Háttértörténet

Varefard főmágust alakítjuk, a Morsgard nemzettség oszlopos tagját. Családunk, ahogy maga a Lomor birodalom is, hanyatlóban van, mi pedig erősen öregedőben. Egy nap várunkat ostrom alá veszi egy sereg, és mire észbe kapunk – legfőbb tanítványunkon kívül – az összes többi varázstudót leölték már. Meglehetősen dinamikusan indul tehát történetünk, a csata sűrűjébe vethetjük magunkat, és a sztori folyamatosan formálódik tovább a játék közben.

Rendszer

Ez egy 300 fejezetpontos könyv, és a rendszer nem követi a klasszikus KJK-vonalat (hála az égnek). Életerőnk 18+2K6, szóval alapvetően elég táposak vagyunk, erre a nagyobb sebzések miatt van szükség. Van Támadás, ami 10+K6/3 és Védettség, ami 12+K6/3, Szerencse pontjaink száma pedig fixen 9. Öröm volt látni, hogy le lett korlátozva a kocka szerepe az értékek meghatározásánál, az pedig szintén szuper húzás, hogy Szerencse próbánál (2K6 dobás), ha sikeresek voltunk, veszítünk egy pontot, viszont ha elvétettük, akkor KAPUNK egy pontot. Ezzel „szerencsénk” valóban forgandó lesz, ide-oda váltakozik, ahogy annak lennie kell.
A csatában a kezdeményezést egyetlen „ki dobott nagyobbat a kockával” mozzanat dönti el, ami finoman szólva eléggé egyszerű megoldás, ezen még lehetett volna gondolkozni kicsit, de a harc a szokott Támadóerő versus Védettség vonalat követi, ami teljesen kielégítő. A dupla hatos automatikus találat, a dupla egyes pedig automatikus kudarc. Tetszett, hogy a könyv kiemeli, hogy a tárgyhasználat egy akciónak minősül, amit megtehetünk támadás helyett.
Kapunk egy üveg gyógyitalt (+15 Életerő), egy védelmező gyűrűt (+2 Védettség), egy oltalmazó nyakláncot (-1 Sebződés) és egy varázsbotot (1-6 Sebzés, 2X Fagymarás varázs). Valamint persze varázslatokat, ha már főmágusok vagyunk. 6-ot választhatunk, ami nagyon fellelkesített, imádom, ha lehet varázsolgatni egy játékban, ám a listát látván kissé lelombozódtam, mert a választék full harcorientált lett, ami nem túl sok fantáziadús elemet tesz hozzá a kalandhoz. Az összes mágia sebez, vagy valami értéken módosít, szóval borzasztó száraz a repeortár ahhoz képest, hogy a birodalom lenagyobb wizardjáról van szó. Sehol egy illúzió, lebegés, vagy akármi, ami nem a harcokban segít. Mondjuk az egész szekciónak nem lesz túl nagy jelentősége, a következő részből kiderül, miért is.

Kihívás

Örültem annak, hogy a Gyíkbőrben nem lett szivatós játék, mert egyrészt azokkal tele a padlás, másrészt én személy szerint nem szeretek annyira szívni. Bár akadnak nagyon durva ellenfelek, mi is keményen felturbózhatjuk magunkat, hisz maga a gyíklénnyé változásunk is számos előnnyel kecsegtet. Azon felül, hogy egy nagyságrenddel erősebbek leszünk, még mutációkat is kapunk, amik közül egyet kötelezően ki kell dobnunk, de dobhatunk akár kettő vagy három extra képességért is. Ezek többnyire megint csak fizikai, illetve harci tényezők lettek (Pikkelypáncél, Kobra Gyorsasága, stb.), de kellően ötletesek is akadnak, mint a Képlékeny Forma és a Savas Vér, amik egyéb szituációkban is segíthetnek. Bejön viszont egy Önkép jellemző is a játékba, ami igen ötletes indikátor lett. 12-ről indul, de minden egyes mutációért le kell egyet vonnunk, és sokszor változik majd a későbbiekben is, jelezvén, mennyire vagyunk még emberiek, és mennyire hatalmasodnak el rajtunk az állati ösztönök. A legdurvább képesség, a Lánglehelet például 10 Életerő veszteséget okoz az ellenfélnek, de -1 Önképet nekünk, így bármennyire csábító opcióink vannak, a kétely mindig ott van, megéri-e. Olyan is előfordulhat, hogy alacsony Önkép miatt dühből megölünk valakit, akit amúgy nem szándékoztunk, illetve sejthető, hogy a kaland vége felé az alacsony Önkép bizony kudarcot okoz.
Sokféle bónusz vár tehát ránk, de amint gyíkká változunk, onnantól kezdve varázsolni már nem vagyunk képesek, ami igazából totálisan zárójelbe teszi a számos varázslat megismerését és nagy gonddal való kiválasztásukat – főmágus hatalmunk a történet 95%-ban így teljesen parkolópályára kerül. Persze kissé terminátor lett volna a harci-gyík-varázsló karakter, de azért a bevezetés után azt hittem, kissé több szerepe lesz a mágiának a játékban.

Főgonosz

Talán nem lövök le nagy poént azzal, hogy elárulom, legfőbb tanítványunk a felelős a minket ért kellemetlen történésekért, hisz ez elég hamar világossá válik, és amúgy se nagyon van más jelölt. Tihlok úgy véli, eljárt felettünk az idő, és neki kell mesterré avanzsálnia. Ezt kissé nyakatekert módon, gyíklénnyé változtatásunkkal éri el, de a terv bejön, száműznek minket egy másik dimenzióba, az Örök Börtönbe, mint Varefard merénylőjét (hisz senki se hiszi el nekünk, hogy valójában mi vagyunk Varefard). Kissé magas nekem, mi értelme van egy gyors kivégzés helyett a száműzetésnek, de mint kiderül, az Örök Börtönbe már rengeteg figurát teleportáltak, akik ott egy sivatagos világban komplett civilizációt alakítottak ki, önálló várossal, saját társadalmi rendszerrel, és kábé mindennel, ami kell. No de visszatérve a „főgonoszra”: kifejezetten üdítő, hogy ezúttal elmarad a játék végi megszokott harc (kivéve, ha nem vagyunk elég ravaszak), és ami külön tetszett, hogy egyáltalán nem voltam róla meggyőződve, hogy Tihlok nem tette-e helyesen, amit tett. Persze elárul minket, de céljai alapvetően érthetőek, logikusak. Ő is csak annyira gonosz, amennyire az egész dekadens Lomor birodalom és amennyire mi magunk romlottak vagyunk.

Hangulat

Voltak pontok, ahol ráncoltam a homlokom, de összességében a Gyíkbőrben nagyon jó élmény volt, és ez a nagybetűs hangulatnak köszönhető, ami mindent átitatott. Ha ez hiányzik, akkor nincs az a szabályrendszer vagy bármi más, ami helyettesítené, de ha rendben van, akkor az apróságok felett könnyedén el lehet siklani. Nekem kissé erőltetett volt egy-két fordulat, mint például hogy a birodalomba visszateleportáló rituáléhoz szükséges hozzávalókba valahogy sorban belebotlunk (a gladiátorviadal fődíja PONT az, ami nekünk kell, stb.), vagy hogy Tihlok ÉPPEN rátalált a Lélekcsere varázslat receptjére, amivel őt zárhatjuk gyíkbőrbe magunk helyett, és ÉPPEN elkészített egy ilyen főzetet, amit ÉPPEN ott tárol, ahová kerülünk, szóval vicces, ahogy minden a kezünkre játszik. De ez valószínűleg nem sokakat fog zavarni, mert egy csavaros, dinamikus kalandot kapunk, ami folyamatosan fenntartja az érdeklődést, és egyszerűen jó olvasni. Szerencsére nincsenek véget nem érő fejezetek, az apró kis részletek tökéletes tempóban és mennyiségben vannak adagolva. Baromi jó továbbá az összes karakter, aki csak megjelenik a műben. Mindenki életszerűen viselkedik, és mi karakterünk is sajátos világnézettel rendelkezik, ami hát nem igazán mondható pozitívnak. Varefard dölyfös, parancsoláshoz szokott és sokszor kicsinyes, amit gyakran „ki lehet játszani” cselekedeteink által, például használhatunk egy embert csalinak, hogy becserkésszük a sivatagi démont, és más hasonló finomságok.
Aztán ott vannak még az olyan megcsillanások, mint a 198-as halálpont, ahol konkrétan úgy fejeztem be az olvasást, hogy „mi vaaaan??”, vagy a 186-os befejezés, aminek során az Örök Börtön sárkányisteneként uralkodhatunk tovább, ez a rész tényleg egy gyöngyszem. De sok más ötletet bírtam benne, mint amikor meghatározzuk, elkap-e minket a sivatagi óriásrovar, vagy annak kiválasztása, hogy milyen kegytárgyat akarunk helyezni a bosszú istenének oltárára.
Szóval rendben volt ez nagyon, simán felveszi a versenyt a külföldi vetélytársakkal, cselekményszövésben és élvezhetőségben pedig sokszor még rajtuk is túltesz, úgyhogy minden elismerésem.