A titokzatos zóna

Írta: Cristopher Black
Eredeti cím: ?
Eredeti/magyar megjelenés: 1984/1986
Illusztrálta: Gábor József
Fordította: Békés András

Design

Egy újabb útra invitálok mindenkit a régmúltba. Abba az időbe, amikor Asimov volt a nagyjából egyetlen elérhető sci-fi forrás, amikor 10 Ft volt egy gombóc fagyi, és amikor a könyvtárok falán még Lenin képe lógott. Egy ilyen könyvtárban leltem rá gyerekként a Robur magazinokra, amiket nagyon szerettem, főleg a 14-es számot, ami egy kaland játékot is rejtett magában. Jackson és Livingstone fényévekre sincs még a magyar piactól, de a Dungeons & Dragons-szal is csak englisül játszhatott néhány kiválasztott. És akkor megjelent EZ!
Külön borító designról nem nagyon tudunk beszélni, hisz újság mellékletről van szó, ugorjunk tehát tovább.

Illusztráció

Gábor József rajzai nagyon egyediek és egyben… furák. Na meg kissé nyomasztóak is. Engem gyerekként ezek, és az ezekhez hasonló képek totál kiakasztottak, el tudom képzelni, hogy még rémálmom is volt miattuk. A 80-as években durván elszabadulhatott az ifjonti fantázia, hisz egy-két C kategóriás horrorfilmen kívül (amiket elvileg nem lett volna szabad látnunk) nem sok csúnyasággal találkozhattunk. Egy mai fiatalnak már nehéz ezt érzékeltetni, de akkoriban ezek a retró sci-fi illusztrációk mély nyomokat hagyhattak bennünk. Sötét tónusok, ijesztő alakok és arcok, groteszk testek és formák… A 14-es ponton a hétszemű szörny nagyon durva, a 16-os hulla látványa se igazán tízévesnek való, de a 41-es Haláltapi kinézete és hosszú ujja vitte a pálmát – konkrétan rettegtem tőle (vicces neve ellenére is). Érdekes amúgy, hogy több képen rajta van főhősünk, ráadásul szépen megoldva, hogy ne látszódjon sose fullosan. Vannak ötletes ábrázolások, mint a 61-es felülnézeti kép, az ilyeneket mindig díjazom. Akad azért hiba is, mert a szöveg alapján robotunk humanoid gépezet lehet (pl. van dereka), de a képeken egy lebegő korong alakját kapta meg. Továbbá egy-két rajznak semmi köze nincs a szöveghez, de úgy összességében jó a színvonal, szerintem a mai napig megállja a helyét.

Háttértörténet

2525-öt írunk, a Nebula űrállomásról indulunk, mint Nebula-ügynökök. Ez a szervezet hivatott fenntartani a rendet a galaxisban, és Polaris kapitány épp minket kéret. Valami űrtéboly terjed mindenhol, ennek okát kellene kinyomozni. Kapunk egy ún. pszi-pajzsot a lehetséges mentális behatások ellen, de sajnos új fejlesztésről van szó, így nem volt idő teljesen kitesztelni, szóval kábé mi leszünk a kísérleti nyuszik. Van egy Challenger nevű űrhajónk, és egy kis robotunk, 5-SI, akivel gondolatátvitellel cseveghetünk, és aki bármikor képes minket visszateleportálni a fedélzetre. Játék közben az is kiderül, hogy az ismert univerzum tele van mindenféle földönkívüli fajokkal, amit csak azért említek, mert erről az előtörténet egy szót se ejt.

Rendszer

114 fejezetpont van, ami nem ígér nagy bonyolultságot, és valóban: a játék semmiféle szabályrendszerrel nem rendelkezik, úgyhogy nem kell megtanulni, vagy fejben tartani semmit. A tetejében még tárgyak, kódok, vagy egyebek sem szedhetők fel, szóval nem lesz olyan, hogy egy kihagyott ziccer miatt veszítünk.

Kihívás

Lényegében könnyű, mert a kaland legtöbb kimenetele pozitív, más kérdés, hogy MENNYIRE az. A befejezés után ugyanis megnézhetjük egy táblázatban, milyen jól teljesítettünk, és besorolódunk az ötféle kategória közül az egyikbe. Ez alapvetően szuper ötlet, annyi vele a probléma, hogy szinte semmi ráhatásunk nincs az eredményre. Látszólag persze döntünk, de a döntéseink után a dolgok bárhogy alakulhatnak, és egyáltalán nem érezni, hogy helyes vagy téves cselekedetek hatására váltak kedvezővé vagy tragikussá az események. Van olyan út, ahol csak győzni lehet minden választással, ennek csak a mértéke változik. És persze meghalni is ugyanilyen véletlenszerűen fogunk, például elég, ha egy bolygó „rossz” oldalán szállunk le…

Főgonosz

Vagy nincs ilyen, vagy akadhat akár, de egyik esetben sem lényeges, úgyhogy ez a pont is ugorható.

Hangulat

Ez egy nagyon más élmény, mint a szokványos kaland játék könyvek. Minden egyes döntésünk totálisan más irányba viszi a sztorit, és semmilyen átfedés nincs a különböző szálak között. Nincs visszaút, nincs kerülés, semmi sem folytatódhat ugyanazon az vágányon. Az egyik vonalon az egyszemű Vallatiánok a gonosz többszeműek rabszolgái, míg a másik „alternatív valóságban” ők a gonoszok, és a sokszeműek a jók – mindez attól függ, merre kanyarítjuk a kalandot. Gyakran semmi értelmeset nem kell tennünk a sikerért, ez mindenképp lelombozhatja azokat, akik szeretik az agyukat is használni, nem csak sodródni a szöveggel. Ennek a fura meseszövésnek viszont az az előnye, hogy az újrajátszhatóság óriási, hiszen nincs két egyforma kaland, sőt, kalandrész sem. További hátrány viszont, hogy a rengeteg szál miatt minden misszió nagyjából 10 perc lesz, ami hát nem túl sok.
Pozitívum még a fantáziadús lények sokasága, úgy mint az Atreai Fenevér, a Kristályfej, a Volodián Gúzsok, vagy a Sziklaevő Böhömök (ezen a téren a fordítás is nagyon odatette magát, ahogy azt olvashatjátok), de maguk a történetek is jól kitaláltak, sokszínűek. Ott a szanatórium, ahol a főorvos begolyózott; a VR-sisakos történet (vagyis bocsánat: álom-sisak); vagy GIGA, a számítógép okozza a problémákat; esetleg egy óriási DNS-molekula a mumus; de az is előfordulhat, hogy robotkánk meghibásodik, elvisszük szerelőhöz, és amíg várunk, bedobunk egy sört. Az itóka olyan rossznak bizonyul, hogy félrészegen azonnal értesítjük a Nebulát, hogy tuti ez az űrtéboly okozója. Azt hittem, ez valami poén, de igazából ezzel a véggel a „nem is rossz” kategóriába lettem besorolva, szóval érdekes néha az értékelés. Magához a címadó titokzatos zónához is eljuthatunk, de ez is csak egy szál a sok közül, szóval annyi esély van rá, mint bármelyik másik variációra. Voltaképpen egy lyukról van szó a galaxis peremén, melyen át őrült álmok ömlenek át egy másik világból. A lyuk lehet egyébként egy gonosz álmodó álma, amit el kellene pusztítanunk. Pszi-pajzsunkat háló formára alakítva lehalászhatjuk az álom-felhőt, de vannak életre kelt álmok, és az álmodót is megpróbálhatjuk a mi álmunkkal eliminálni… szóval komoly LSD-tripek vannak itt. A játék vége után még található pár „próba” amik alapján újra kéne játszani az egészet (hacsak nem rögtön a legmagasabb kategóriában végzünk), de ennek nem láttam sok értelmét, már csak a random-faktor miatt sem.
Mindent összevetve jó volt a nosztalgia, jó volt újra átélni a gyerekkori élményeket, és mindez tutira befolyásolta az írásomat, de nem tudok haragudni erre a játékra. Egész biztos más lett volna a benyomás, ha most találkozok vele először, de így ez egy kis visszarévedés lett inkább. Hátha olvassák olyanok is, akiknek hasonló emlékei vannak.