Drumer átka

Írta: Robert Douglas
Eredeti cím: The Curse of Drumer
Eredeti/magyar megjelenés: 2011/2019
Illusztrálta: Báti László Gábor
Fordította: Fancsali László

Design

Egy vallomással kell kezdenem: sosem voltam oda az Elátkozott házért, legalábbis nincs a kedvenc KJK könyveim között. Alapvetően jó játéknak tartom, egyedi dolgok villannak meg benne, és a hangulata is ott van. Ennek ellenére sosem lettem Drumer rajongója, viszont tudom, hogy sokan a szívükbe zárták ezt a kötetet. Így volt vele pár játékkönyv író is, hisz korábban Gaetano Abbondanza, most pedig Robert Douglas készített kalandot az ihletésére.
A borítóról nem sokat tudok mondani, unalmas, de teljesen korrekt munka. Persze erre a témára nehéz újszerűt kitalálni, de néha meg lehetne próbálkozni valamivel, amin mondjuk nem ház, Hold, farkas és villám van.

Illusztráció

És megint: Báti László Gábor, a grafikusok királya. Na jó, nem csipkelődök, de én nagyon sajnálom, hogy például nem Végh Dániel illusztrálja az összes Zagor-os kiadást, mert nem kis különbséget láthatunk A gyíkkirály visszatérése, és a többi mű között. A Drumer átka képei továbbra is az iskolai tanórák alatt suttyomban rajzolt fantasy-skicceimet idézik. A részletek elhanyagolása és a vonalkázás még mindig jelen van, már nekem unalmas ezt ennyiszer leírni. Vannak azonban hatásosra sikerült alkotások, mint a vérebek (141.), a démonidézés (293.), vagy a csontváz őrszem (324.). De a hárpiákat (178.) egyszerűen nem tudom hova tenni, ahogy azt sem, hogy a bal oldali démon mitől olyan szomorú a 154-en.

Háttértörténet

Teljesen épelméjű ember létünkre valamiért Drumer birtokának romjainál beszélünk meg találkozót barátainkkal. Eszünket dicséri az is, hogy mindezt nem nappal akarjuk lebonyolítani.
Igazából ennyi az alap, minden más menet közben történik, szóval spolieres dolgok jönnek: kiszabadítjuk Jimmy-t, akinek apja meghal, aztán összefutunk Richarddal és Terryvel, de lesz még jó pár szövetségesünk, mint a Szent Erik Rendjének embere, Maddesby tiszteletes, vagy éppen Farthingdale főfelügyelő. És persze ellenséges figurákból sem lesz hiány.

Rendszer

Természetesen a Félelem pont nem maradhat el egy Elátkozott ház folytatásból, így lesz ilyen értékünk is, ami K6 + 6. Ha esetleg nullára csökken, még nem biztos, hogy azonnal végünk van. Ilyenkor dobunk 3 kockával, és ha az eredmény ugyanannyi vagy kevesebb lesz, mint az Életerőnk, akkor folytathatjuk a kalandot, illetve 3 Félelem pontot kapunk ajándékba. Ez igen komoly könnyítés, hisz lényegében bármikor visszatérhetünk a játékba, ha ezen múlik a dolog.

Kihívás

Úgy vettem észre, hogy amilyen brutális nehézségű volt elődje, a Drumer átka annyira lightos lett. Nincs semmi olyan kód vagy varázstárgy, ami kellene a végső győzelemhez. Jó, hát szükségünk lesz speciális fegyverhez a túlvilági bestiák ellen, de konkrétan a kaland nagy része arról szól, hogy ezeket megszerezzük, szóval nehéz úgy a végéhez érni, hogy egyik legendás cucc sincs nálunk. A Hreinleika, azaz a szent balta elég menő bónuszokat ad (+2 Támadóerő MINDEN harcnál, élőhalott ellenfeleknél 4-es sebzés, démoni ellenfeleknek minden kör után -1 Ügyesség), míg a Dibir Mallacht kicsit gyengébb (+2 Támadóerő élőhalott ÉS démoni ellenfeleknél), de ott kapunk még egy választható ajándékot (Ügyességet, Életerőt, Szerencsét és Félelem pontokat érintik). Ezek tehát nyami dolgok, amennyiben megszerezzük őket. A Dibir Mallachthoz például jó úton kell mennünk, de az is előfordulhat, hogy a Hreinleika-t ott kell hagynunk a helyén, ha egyedül vagyunk éppen, és nem bírjuk felemelni az őt rejtő titkos kőfedelet.
Szóval nem lett nagy kihívás a könyv, a Félelem pontok miatt sem kell igazán aggódni (számtalanszor lehet visszanyerni), az elődje ilyen szempontból kategóriákkal durvább volt. Amiben viszont egész biztosan rekorder, az az Ügyesség-próbák száma. Komolyan, én még életemben nem láttam ennyi próbát semelyik műben, elejétől a végéig folyamatosan mindenre Ügyesség-próbákat kell dobni – ezen már jót mulattam a vége felé. A másik fárasztó dolog, hogy szinte egyetlen klasszikus, normál harc sincs a játékban, kizárólag olyan összecsapások, ami alatt részletezve van, hogy dobj minden körben, és ha ennyit meg annyit dobsz akkor ennyivel meg annyival sebződsz többet, vagy azonnal meghalsz, és hasonlók. A szimpla csata már nagyon ódivatú manapság, gondolom.

Főgonosz

Ki más lenne, ha nem a jó öreg Drumer, csak most éppen élőhalott formában, akiből kissé vicces módon Hook kapitányt csináltak (nem tudom, miért kellett kampót applikálni a csuklójára). A KJK-sorozatban kezd unalmassá válni, hogy minden népszerűbb főgonoszt visszahoznak legalább egyszer a halálból (Zagor, Gyíkkirály, Csontos Zanbar, stb.), hát most Drumer is sorra került. A végjátékban újra előkerülnek menet közben elfogott barátaink, aztán mi a rituálé közepette simán végezhetünk a főpappal. Nagyon életszerű a jelenet, ahogy a száz szektatag csendesen nézi a gyilkosságot, de még akkor sem mozdulnak meg, amikor a szemük láttára kioldozzuk a cimbiket. No mindegy, ezután sajnos a srácok tűzdémonokká válnak, és ellenünk törnek. Ilyenkor ha Dibir Mallachtot forgatunk, akkor Cambroix, a rég elfeledett hadúr szelleme is segítségünkre siet, és rögtön le is foglal két tűzdémont a négyből, ráadásul a maradék kettő is gyengébb lesz. A Heirleinkával mind a néggyel meg kell küzdenünk, és ez bizony kemény dió, mivel mindegyik bazi erős. Ezután jön maga Drumer, aki hozzájuk képes már pite (Ü11, É14), de ha a szarkofágját korábban elpusztítottuk, akkor még inkább (Ü9, É10). Ha győztünk, barátaink újra régi önmagukká válnak, és négy különböző befejezés is adódik, attól függően, megfertőződtünk-e likantrópiával, és hogy a rendőrség éppen köröz-e minket, vagy sem. Ezek teljesen jók lettek.

Hangulat

Nekem nagyon bejött a dinamikus kezdés, bár talán kissé túlzásba is megy a dolog. Ha úgy alakul, késelünk, puskával lövöldözünk, autós üldözésben veszünk részt, szóval inkább Rambo feelingem volt a horror helyett. Van azonban dráma is, Jimmy barátunk apja a szemünk láttára halálozik el. Igazi filmes jelenet, szinte hallottam közben a megindító zenét. De a gúnyt félretéve, néhol tényleg izgi egy-két jelenet, például az elrejtőzés a hullagödörben feszült pillanatokat okozott.
Baromi jó, hogy a kaland legnagyobb részében vannak társaink, akik aktívan közreműködnek, poénkodnak, segítenek, és nem halnak meg 10 perc után. Bele se merek gondolni, ez hány másik játékkönyvnek tett volna jót. Azért persze a legfőbb dolgok a mi döntéseinktől függnek, egy idő után érezhető, hogy a többiek kissé alánk rendelik magukat, és mindig mi mondjuk meg a tutit, mi vagyunk itt a hős. Érdekes jelenet például, amikor egy óriáspók támad ránk, és hiába vagyunk ott hárman, csak nekem kellett vele megküzdeni. A többiek közben sakkoztak, vagy mi? A másik, ami kissé sajnálatos, hogy a főbb szereplőknek nem nagyon lett karakterük, nem ismerjük meg őket jobban, nincsenek jellegzetes megnyilvánulásaik, de még a kinézetüket se tudtam elképzelni. Itt válik el, hogy egy KJK-t mennyire lehet irodalmi műnek nevezni, ilyen szempontból hiányérzetem volt végig. Irtóra idegesített a rengeteg „pajtás” megszólítás, ha nincs leírva ez a szó a könyvben százszor, akkor egyszer sem. A folytonos viccelődés rettentő fárasztóvá válik, főleg, hogy borzasztó erőltetett. A saját karakterünk is nagy kópé, csak kissé nehéz elképzelni, hogy halálos veszélyek közepette is mindig van lélekjelenlétünk beszúrni egy-egy lazának szánt mondatot akár Drumernek, akár egy kínzómesternek, akár felfegyverzett, ránk vadászó szektatagoknak. Azt is felhúzott szemöldökkel olvastam, amikor simán eltörjük valaki nyakát, vagy egy ütéssel kiütünk egy embert. Nincs szó arról, hogy hobbiból karatemesterek lennénk, vagy ilyesmi, szóval ezek érdekes momentumok.
A játék eleje teljesen lineáris, később némileg szerteágazik, aztán újra nyílegyenes, és a legvégén is csak kicsit kolbászolhatunk el, végül mindig vissza leszünk terelve ugyanarra az útra. Az eltévedés kizárt ebben a műben. Ízlés kérdése, ez kinek fog bejönni, nekem illett a filmszerű cselekményhez. Tök jó, hogy a vadászpuskát vagy a gépfegyvert értelmesen lehet használni, és végig vihetjük őket magunkkal a játék során, bár azt nem értettem, hogy a kaput őrző hatalmas szörnyet a 249-es ponton miért lőjük összevissza, és miért csak a negyedik lövéssel találjuk fejbe, de oké.
Mint minden hasonló sztoriban, itt is befigyel a likantrópia, ami elég komoly tényezővé válik (ha megfertőződünk), mert mindenféle bónuszokat kapunk harcértékeinkre, és ha előrehaladottá válik a betegség, akkor még erősebbek leszünk. Továbbá farkas-hallás vagy farkas-látás is a jutalmunk lehet, de emellett ez azt jelenti, hogy amennyiben nem tudunk kigyógyulni, a kalandunk mindenképp szomorú véget fog érni.
Tetszett a visszatérés a múltba, és ott Cambroix, a nagy hadvezérrel kapcsolatos megmérettetések. És pozitív volt, hogy végre először olyat olvashatok KJK-ban, hogy ha nincs kulcsod, akkor visszafordulhatsz, és megkeresheted! Lássuk be, ez nagyon extra.
A szöveg hangulatos, dinamikus, de néhol nagyon túl van írva. Olykor letaglózó volt a hosszabbnál-hosszabb fejezeteket olvasni, arról nem is beszélve, hogy van olyan halálpont, ami másfél oldal. Sajnos a magyar fordításban is akad elírás, szóismétlés, és furcsán hangzó mondat szép számmal, de ez legyen a legkevesebb.
Külön jó pont, hogy láthatunk némi kapcsolódást az Elátkozott házhoz, például hallunk a fickóról, aki felgyújtotta az épületet, vagy hogy az ott feláldozott lány Terry barátunk húga volt. Az is remek, hogy az egész kaland szépen bele lett ágyazva a valóságba, tehát nem belépünk egy kastélyba, és onnantól mesevilágba csöppenünk, hanem van nyomozás, rendőrségbe beépülő szektások, és egyéb realisztikus események. Alakulhat úgy, hogy fogalmunk sincs, hihetünk-e az adott rendőrnek, vagy esetleg csúnya bácsi lesz. Jól tudott kételyben tartani ilyenkor a könyv, átjött az érzés.
Sok mindent tudnék még írni a Drumer átkáról, de maradjon valami nektek is. Összességében üdítő volt a hasonló könyvek között, a téma sablonossága mellett is. Bátran nekiállhat bárki, és még a kudarcoktól sem kell annyira tartania.