Nintendo - A nagy kavarodás

Írta: Bill McCay
Eredeti cím: Monster Mix-up
Eredeti/magyar megjelenés: 1992/1992
Fordította: Bíró Eszter

Design

Na jó, szusszanjunk egy kicsit a sok élőhalott, démon és szörnyeteg után. Tegyük félre a véres kalandokat, és nézzünk valami cukiságot, mert hát persze ilyen is akad a lapozgatós könyvek világában. Az évszám 1992, nagyban dúl a Mario-láz, ami persze kis hazánkat is megfertőzte. Még a Magyar Televízió is próbált lépést tartani a korral, az emlékezetes Elektor Kalandor című műsorban „mariósat” lehetett játszani Dévényi Tibi bácsi vezényletével. Ömlöttek az olasz vízvezeték-szerelőt ábrázoló plüssök, bögrék, babák és kulcstartók mindenhonnan, így természetesen játékkönyv formátummal is megpróbálkoztak a marketingesek. Alapvetően nem tartom ördögtől valónak, hogy egy videójátékot lapozós kalanddá konvertáljanak, hisz mindent meg lehet csinálni minőségi módon, simán el tudnék képzelni például egy Resident Evil, Mass Effect vagy bármilyen értelmes sztorival rendelkező papír alapú művet. A Super Mario játékoknak azonban sosem volt nagy története, így az íróknak kellett valami körítést kitalálni hozzá – na persze nem túl bonyolultat, hogy az akkori 8-12 éves célközönség képes legyen befogadni. Három különböző „Játék az erővel” kötet jelent meg nálunk, én kettőt is megkaptam közülük (lévén pont beleestem a célcsoportba, és anyukám sejtette, hogy kedvelem ezeket a lapozgatós könyveket), ezek közül most egyet döfködnék meg kicsit jobban: A nagy kavarodást.
Magáról a kinézetről nincs sok mondanivalóm, teljesen korrekt a megjelenés. Színes, aranyos, figyelemfelkeltő.

Illusztráció

Belül is minden oké e téren: minimalista grafika és bájos figurák tarkítják a lapokat. A rajzok nagyrésze egyben fejtörő, tehát eleve nem lehettek agyonbonyolítva.

Háttértörténet

Mario és barátai cirkuszban járnak. Bemennek egy fényképész sátrába, és felvételt készíttetnek magukról, de a nagy villanás után észreveszik, hogy a hercegnő eltűnt. Ez már tulajdonképpen a kaland közben történik, és a mi dolgunk az, hogy utánajárjunk a rejtélyes dolognak, és megtaláljuk a hercegnőt. Legalábbis ez az induló szitu.

Rendszer

Nem nagyon beszélhetünk ilyesmiről, hisz nincs semmiféle számmal mérhető értékünk, szabályvezette harcok sincsenek, ahogy a szerencse sincs szimulálva, tehát dobókocka sem kell. Egyedül annyit lehet számontartani, mennyi érmét szedünk össze, illetve van pár tárgy (itt konkrétan 2, más könyvben ennél több), amit meg kell jegyeznünk, hogy nálunk van.

Kihívás

Mivel egy fiatalabb korosztálynak szóló műről van szó, a nehézségi szint minimális, de azért meg lehet halni éppen elégszer, ha rosszul döntünk. A hangsúly tényleg ezen van: ha nincs szerencsénk, simán fűbe harapunk, de ezek a legtöbbször teljesen esetlegesek, és nem attól függ a dolog, hogy bénák voltunk, nem jól fejtettük meg a rejtvényt. Érdekes módon, a fejtörők esetében éppen hogy nem lesz végleges következménye ha rossz választ adunk, szóval a könyv sokkal jobban támogatja a szerencsét, mintsem az okosságot. Ez azért kicsit fura, hisz akár oktatásra is simán alkalmazható lett volna a kiadvány.

Főgonosz

Nyilván a teknőc király, Bowser a főgonosz, illetve annak Óriás Keverő gépe, mert ebben a sztoriban tulajdonképpen az lesz a bonyodalom lényege, hogy a teknőcök kitalálják, hogy a mesebeli királyság lakóit összekeverik egymással. Ez úgy néz ki, hogy bedobnak két tagot a masinába, amiből egy mixelt figura jön ki. Hogy ezzel az elmebeteg ötlettel hogyan is akarják átvenni az uralmat, azt ne kérdezzétek, de ilyen apróságokon ne akadjunk fenn, ez egy mese.

Hangulat

Nem tudom, mennyire tudták ezek a kötetek az ifjúságot az olvasás vagy a fantázia játékok felé terelni akkoriban, de nekem vannak kételyeim, hogy a többség inkább maradt a nintendónál. Eleve erőltetett a történet-kreálás, hisz a szereplők adottak, de mivel nulla egyéniséggel bírnak, így próbálkoztak valami épkézláb dolgot összeeszkábálni. Fura hangulatú lett a végeredmény, a poénok a szövegben természetesen gyerekesek, a fordítás meg néha működik, néha nem. Értem ezalatt, hogy a Csiperke Birodalomban járunk, ahol van Csipilla hercegnő meg Csipi, meg Csip Csip nevű lény, de közben van Bowser meg Lemmy, meg Ptooey (ez utóbbit vajon egy 10 éves hogy ejtette ki?). Vicces, hogy bizonyos fajokat durván „honosítottak”, vagyis fogták a magyarban formailag legközelebb álló szót, és az lett a magyar nevük. Így változott a Koopa faj Kopává, a Goomba meg Gombává. Utóbbi még a véletlennek köszönhetően tényleg hasonlít némileg egy két lábon járó gombára, de a Kopák esetében ez kissé megtévesztő.
A másik gondom, hogy ha valaki olyan kapja meg a könyvet, aki nem profi a Mario világában, az szerintem sokszor azt se tudja elképzelni, hogy néz ki a hely, ahol van, a lényekről nem is beszélve. Vannak képek a különféle kreatúrákról, de ezek gyakran hiányoznak, így olykor fogalmam se volt, milyen figurával harcolok épp. És sajnos olyan helyzetek is adódnak, ahol teljes a káosz, például Luigi egy pillanat alatt eltűnik valahogy a szemünk elől egy óriási, teljesen kopár területen (a könyv direkt leírja, hogy még fa sincs), illetve mivel néha „büntetésből” visszakerülünk egy-egy korábbi részhez, sokszor felhúztam a szemöldököm. Utólag észleltem, hogy egy csomó fejezet úgy van megírva, hogy vissza-visszatérésre alkalmas legyen, és ezt jó párszor alkalmazza a játék, ha valahol rosszul döntöttünk. Mondani se kell, hogy igen fárasztó ilyenkor egy már ismert szakaszon újra átmenni. A rejtvényekkel kapcsolatban is voltak problémáim, ugyanis attól eltekintve, hogy a legtöbbnek semmi értelme nincs, mások egyszerűen el vannak rontva. A 14-es ponton például biztos nem azt kell megadni, hány szörny van a képen, legfeljebb azt, hány érheti el Mariót az úton. Az 56-os ponton angolul maradt a szöveg a labirintusban („go left”), a 3-as ponton pedig ha követjük a megfejtett kód utasítását („kijutsz, ha minden ledől”), és leromboljuk a termet, meghalunk. De ez még semmi a 9-eshez képest, ahol ha már rendelkezünk a bónusz tárggyal, meghalunk, míg ha nem, akkor minden oké. A csúcs viszont a 7-es fejezet, ami mentén konkrétan három lépésből megnyerjük az egész játékot, bár ez egyértelműen el lett rontva.
Szóval kicsit kaotikus lett a Nintendós játékkönyv, de ahogy visszagondolok, kiskoromban elvoltam vele egy-egy órát, míg megfejtettem az összes rejtvényt, illetve amilyen rövidnek hangzik a 61 fejezetpont, a kaland sosem tűnt annak, mert a fejezetek elég mesélősek. Ekkora távlatból, illetve öreg fejjel nem érdemes komolyan értékelni egy ilyen alkotást, de poénnak talán érdemes volt iderakni, hogy ilyen játékkönyv is akadt.