2022. július 10., vasárnap

Karavánkísérők


Írta:
Manninger Barnabás, Szlobodnik Gábor
Megjelenés: 2021
Illusztrálta: Juhász Ernő


Design

A rajz most is nagyon tetszetős, nem nagyon van mibe belekötni, bár a színek hiányoznak, és abban sem vagyok biztos, hogy a legjobb jelenet lett-e kiválasztva a történetből, mert ha például egy bolt polcán ránéznék, nem tudnám, most mi történhet itten. A kissé sűrű kép okán a szerző neve már eléggé a szélre került, az alul lévő szövegek és a logo pedig belevesznek a háttérbe – szóval egy kevésbé „tömény” alkotás szerencsésebb lett volna.


Illusztráció

A többi grafika ugyancsak baromi jó a kötetben, bennem csak az merült fel, hogy miért nincs ennél sokkal több. Végre láthatunk szép nőt (18), kellően ijesztő rémséget (91), festménynek is beillő jelenetet (133), a hangulatot hozó horror témát (234)… á, hagyjuk, fullos minden alkotás. Viszont tök jó lett volna, ha a hajtók is kapnak ábrázolást, miután nagyjából ők a leginkább színesítő elemek kalandunk során, mégse tudtam igazán elképzelni, hogy néz ki Bolhás, Rudó és Ori-Garr. Valamint azt lehet mondani, hogy a mi karakterünk már egy igazi 21. századi törp, jó kis hipszter frizura, semmi súlyfelesleg…


Háttértörténet

Nagyon tetszik, hogy törpe harcosként vagyunk jelen a sztoriban, végre egy másik faj bőrébe bújhatunk. Mi is részt vettünk a Végzet prófétái körüli kalamajkában, amit épp próbálunk kipihenni.  A korábbi kaland során valójában sosem leszállított árut kellene tovább vinni a célállomás felé a nagy bevétel reményében. Ez nem a mi ötletünk, hanem Morik, a sunyi kereskedő ülteti fülünkbe a bogarat, csak hát a dologhoz szükség lenne némi védelemre, és sok más egyébre, amit persze már mi intézhetünk. Most azt hagyjuk, hogy a könyv leírása alapján egyetlen józan eszű egyén se kezdene a minden lében kanál fickóval, de Aradin (ez a nevünk) rááll a dologra, és úgy dönt, minden pénzét, ami az előző kalandból származik, rááldozza a vállalkozásra. Kezdhetünk tehát csapatot toborozni, hogy újra útra keljünk a veszedelmes vidékeken.


Rendszer

Az előző könyvhöz hasonló szabályrendszerrel találkozhatunk, csapatainknak van Harckészsége, ami tkp. az Ügyességüknek felel meg, illetve Erőnléte, mely leegyszerűsítve az Életerejük. A csata a szokásos módon zajlik, a szerencsésebb oldal egy kockadobás értékének a felét „sebzi” a másik társaságon. Sorsdobás helyett most mindig az adott nap Sors szimbólumát kell meghatározni, mely lehet Nap, Hold, illetve Csillag. Ez egy érdekes változtatás, lehet tehát jó vagy rossz napunk, és nem a pillanatnyi szerencsénktől függnek a drámai momentumok. Az a helyzet, hogy a klasszikus megoldás azért szerintem életszerűbb, ez az előre definiált „napi sors” kissé döcögősen tudja helyettesíteni a jól bevált formulát. Bár legalább a Szerencsepontok folyamatos csökkenését elhagytuk, már csak ezért is jó.
A csapatos harcstílus visszásságait a korábbi cikkemben is érintettem: ha az ember belegondol abba, hogy egy összecsapás során veszítünk 4-5 Erőnlétet, akkor nehéz elképzelni, mi is történik. Mivel a legtöbb csapat kb. ennyivel bír, ez azt jelenti, hogy egy társaság azonnal el is tűnt a seregünkből, de hát ilyenről nincs szó, mindig mindenki továbbra is velünk tart. Gondolom nagyvonalúnak kell lenni, és úgy kell venni, hogy minden kompánia minden alkalommal egyenlő arányban veszít 1-1 embert (bár több 1-es Erőnlétű zsoldosunk is van). Tudom, ebbe felesleges belemenni, csak disszonáns kicsit. Továbbá az erőviszonyok kiegyenlítése miatt olykor életszerűtlen felállásokra kényszerül a könyv, így fordulhat elő, hogy egy árva vadkan annyi harci erőt képvisel, mint két csapatunk összesen. A malackát a valóságban nagyjából 10 másodperc alatt illene elintéznie embereinknek.
A Zsoldoslap amúgy nagyon cuki lett, főleg a kis ikonok rajta.


Kihívás

Minden összevetve nehéznek mondanám. Pedig nincs a műben igazán nagy szemétkedés, hirtelen halál alig akad, és alapvetően a csaták sem annyira izzasztóak, leszámítva a végső összecsapásokat, ahol simán ki tudtam nyiffanni például az élőholtak serege ellen. De annyi is elég volt, hogy ne legyen rajtam a megfelelő páncélzat, így a farkasfalka egy másodperc alatt elintézett, teljesen függetlenül attól, mennyire jól álltam addig a pontig. Elég sok mindennek össze kell állnia a teljes sikerhez, de ez lightosan van előadva, szóval nincs olyan kritikus rész, ahol kér a könyv tőlünk 2-3 must have tárgyat vagy információt, és ha nincs, akkor azonnal végünk, inkább folyamatosan nehezedik minden, ha nem az optimális szálon mozgunk. Bizonyos „kötelező részeket” sajnos elég simán el lehet kerülni, vagy nem megvásárolni/megszerezni néhány cuccot, és onnantól kezdve már minden mindegy lesz.
A csapatok és társak hatásfoka már-már kínosan kiegyensúlyozottnak érződött, amit én pozitívumként könyvelek el, bár lehet, más inkább erőltetettnek gondolná, hisz az életben azért ez sosem lenne ennyire szabályozott. Jackson és Livingstone például sokszor a másik végletbe ment el, mint amikor például a Rémület útvesztőjében az egyik varázslatot egyszer sem lehet használni, míg egy másikat tucatnyiszor, vagy egyéb finomságok. Itt viszont az volt bennem végig, mintha centire ki lenne számolva, hogy egyik zsoldoscsapat sem lehet sokkal hasznosabb a másiknál. Ez azon is tetten érhető, amikor bizonyos összecsapásoknál bizonyos egységek nem tudják bevetni különleges képességüket, és nem lehet tudni, hogy miért nem. Ott van például a 247-es fejezet, ahol az indák ellen Bilobiusék és a Méregkeverők jelentenek bónuszt, aztán jön Eriana, akire csak kizárólag Brutus Morcék és Dormindar csaphat le pluszban. Értem a kiegyensúlyozást, és mindent meg lehet magyarázni, hogy a többiek közben amúgy mi a fenét csinálnak (erre nem vesz fáradtságot a könyv) csak furán veszi ki magát a dolog.


Főgonosz

Valószínűleg mindenki sejtette, hogy a sztori nem annyiból fog állni, hogy szépen eljutunk Nordheim városába, eladjuk a rakományt, és kész. Ahogy úticélunkhoz érünk, látjuk, hogy épp egy ostrom készül, és mi dönthetünk, mit teszünk. Tetszett, hogy szépen el is somfordálhatunk, de meglepett, hogy Átokszipoly, aki addig egy velejéig gonosz figurának tűnt, ezt morális indokokból nem engedi (persze csak ha velünk van). Amennyiben sikerrel akarunk járni, meg kell állítani a tükrök mesterét, amihez szembe kell néznünk egy gigantikus orkkal, aztán Eriana növényvadjaival, utána Mordish szarvas démonjával, végül pedig Mariseivel, a holtak úrnőjével, és annak seregével. Nekem bejött ez a megoldás, hogy a „mini-bossokkal”, tehát Mordish-sal és Erianával összeakadhatunk korábban, ezzel elébe vágva a sötét összeesküvésnek. Nem is megyek bele, ezeknél a csatáknál hányféle dolgot vethetünk be, mert számtalan módon gyengíthetjük ellenfeleinket, amire szükség is lesz, hisz nélkülük semmi esélyünk a túlélésre. Menő, hogy Marisei elhullott társainkat ellenünk fordítja, de a csajszit úgy is eliminálhatjuk, ha Lamena tőrével élőhalottá tesszük. Ha ekkor alacsony a Becsületünk, olvashatunk egy remekbeszabott gonosz befejezést, de az se jó, ha túl magas, mert úgy nem visz rá minket a lélek, hogy megöljük a varázslónőt. Na itt nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, de teljesen abszurd, hogy karakterünk a káosz és gyilkolás kellős közepén morális indokokból nem döfi le a mindenkire pusztulást hozó ellenséget.


Hangulat

Az egész világ nagyon él, nagyon részletes, berántja az embert. A leírások érdekesek, a karakterek szintúgy, és a köztük lévő interakciók is feldobják az összképet. A kaland kifejezetten sűrű, és tele van jobbnál-jobb ötletekkel. Van itt árulás, szerelem, lopás, fertőzés, átok megtörése, besorozhatunk orkokat, vehetünk zoknit… és még sorolhatnám. Ki kell külön emelnem Dormindart, a részeges öreg varázslót, kinek minden megnyilvánulása arany, továbbá Nagybáró figuráját, aki hájas testéből mágikus kivetüléseket ereszt szélnek, és az is kiderülhet, hogy az egyik ilyen kivetülés a mi egyik társunk – hát itt tényleg emeltem a kalapom, szárnyal a fantázia kérem szépen!  Szuper húzás, hogy elmehetünk nagyon darkos irányba, társainkat lecserélhetjük egy élőhalott seregre, vagy csupán egy-egy holtat teszünk be a bandába. Azért arra sajnos már ez a könyv se vállalkozott, hogy fejünk búbjáig merüljünk a gonoszságban, mert ha társainkat is lemészároljuk, utána hamar végünk lesz…
Tök jó tárgy Zaman csókja, vagy a szoborelevenítő folyadék, esetleg a kőférgek, melyek ellenállóbbá teszik élőhalott harcosainkat. Abszolút megragadó Siimin története, remekül kitalált Morik sokféle sorsa, vagy az a számtalan egyéb variáció, ami attól függően történhet, hogy éppen ki van velünk az adott helyszínen. Mindezek jól ki vannak dolgozva, nem is nagyon találkoztam hibával, ami egy ilyen komplexitású könyvben azért kivételes teljesítmény. A szöveg igényes, elírásokra se bukkantam. Persze akadt néhány furaság, de ezek nem annyira akasztottak meg. Például állandóan kereskednünk, adnunk és vennünk kell, mindent szépen adminisztrálni, valamint az élelmezést intézni, ami kissé fárasztó, ha valaki haladna már. De ez egy ilyen stílusú kaland, hibaként nem lehet felróni.
A vége is tetszett, ahogy elbúcsúzunk útitársainktól, főleg, hogy itt ugyancsak történnek további meglepetések. Ha Siimin esetleg forrásvízzel mosta le átkát, akkor nem jár jól; a Méregkeverőkről kiderül, hogy nevükhöz hűen tényleg igazi kis szemétládák; továbbá elkaphatjuk a város elárulóját! Azonban Brutus Morc hozza a legérdekesebb információt egy ereklyéről, amiért feltételezhetően az egész ostrom indult. Ha megvan a három titkos számunk, elindulhatunk törpe barátunkkal az új kalandra, ami egyfajta sötét levezető a fő történet után. Plusz huszonöt fejezetről van szó, ahol a főszereplő inkább Morc, mi csak sepregetünk mellette. Itt is lényeges lesz, milyen cuccokat sikerült megszerezni az előző kalandból, különben nem járhatunk sikerrel. De ha mégis, akkor egy jó kis cliffhangerrel végződik a történet.
Összességében tehát remek élményt nyújtott a könyv, és szerintem simán felveszi a versenyt külföldi társaival. Sok sikert kívánok az alkotóknak a továbbiakhoz!



3 megjegyzés:

  1. Korrekt kritika, csak két dolgot jegyeznék meg, ami fölött elsiklottál.

    "tök jó lett volna, ha a hajtók is kapnak ábrázolást"

    Ők vannak a borítón. Balról jobbra: Ori-Garr, Rudó és Bolhás.

    A mini kalandot Szlobodnik Gábor írta. Igaz, a neve eléggé elvész a borítón.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Haha! :D Ez tényleg nem jött át, gondoltam valami random emberek a csapatunkból. Hát.. nem így képzeltem el őket :)

      Törlés
  2. "Ott van például a 247-es fejezet, ahol az indák ellen Bilobiusék és a Méregkeverők jelentenek bónuszt, aztán jön Eriana, akire csak kizárólag Brutus Morcék és Dormindar csaphat le pluszban. Értem a kiegyensúlyozást, és mindent meg lehet magyarázni, hogy a többiek közben amúgy mi a fenét csinálnak (erre nem vesz fáradtságot a könyv) csak furán veszi ki magát a dolog."

    Engem ez például nem zavart, én azt feltételeztem, hogy a csapatból mindig vannak, akik mennek a frontra "verekedni", akinek meg van az adott szituációban hasznos képessége, az hátul marad és cselekszik. Ezzel nekem nem volt bajom.


    "Na itt nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, de teljesen abszurd, hogy karakterünk a káosz és gyilkolás kellős közepén morális indokokból nem döfi le a mindenkire pusztulást hozó ellenséget."

    Na ez volt az, amivel én se voltam kibékülve a kalandban...

    VálaszTörlés