A következő címkéjű bejegyzések mutatása: robotok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: robotok. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. július 25., szerda

Guilty Crown

Történet

Shu, a magának való iskolás srác egy nap belebotlik egy kiscsajba, akit Inorinak hívnak. A lányt egy perccel később katonák hurcolják el, mint terroristát. Eközben viszont egy "Void Genom" nevű anyag fröccsen rájuk, ami képessé teszi a fiút arra, hogy giga méretű mágikus kardot húzzon elő Inori mellkasából. Vele irtózatos pusztítást képes végrehajtani az idegen földről (tkp. az Európai Unióból) érkezett katonák között, ami pedig igen értékes személlyé teszi az ellenállás szemében. Japánt ugyanis szép lassan egy vírus kebelezi be, ami miatt vesztegzár alá került, és a külföldi hatalmak a veszélyes helyzet miatt azt fontolgatják, hogy nem vethető el a genocídium lehetősége sem, aminek persze a lakosság nem nagyon örülne. Ezért jött létre az ellenállás, kinek tagjai Sírásóknak nevezik magukat.


Szereplők

Shu a főszereplőnk, aki egy tipikus jóravaló fiú, de szerencsére nem marad végig ugyanebben a skatulyában a történet során. Dinamikusan alakul a jelleme, hol szeretjük, hol utáljuk, hol pedig nem nagyon értjük, miért teszi azt, amit. Elég összetett karakter, számos hatás éri, és a múltja sem egyszerű, szóval rétegződik a személyisége rendesen, ahogy különféle változásokon megy át.
Inori a kötelező szeretni való kislány, aki viszont jó nagy sablon lett a suttogó beszédével (amit gondolom cukinak/erotikusnak szántak) és ártatlan arcocskájával. Őt igazából csak a Shu-hoz való viszonyán keresztül lehet értékelni, és valóban csak akkor változnak jellemvonásai, amikor a srác is változik. Nem alakul ki köztük igazi szerelem, kapcsolatuk inkább plátói. Ja, és amúgy énekesnő is, ezért a sorozatban többször dalra fakad.
Gai a harmadik főszereplő, aki nem túl pozitív karaktere ellenére a legrokonszenvesebb figura. A hosszú hajú, komor férfi a feje az ellenállásnak, aki mindig tudja, mit kell tenni. Az ő alakja is folyamatos formálódáson megy át, szintén vannak periódusok, amikor drukkolunk neki, és van, amikor nem értjük, hogy lehet ilyen szemét. Az is árnyalja, hogy gyakran nincs túl jól (egészég szempontjából), és tele van kétségekkel, de ezt csak mi láthatjuk, mindenki más szemében ő az erős vezér.
A többieket nem boncolgatnám nagyon, ahogy azt maga az anime se teszi. A mellékszereplők kevéssé vannak bemutatva, érezhető, hogy egyesek kizárólag azért léteznek, hogy előrébb gördüljön a cselekmény. Ez a legjobban a "negatív" oldalon jön elő, ahol pedig remek alakok tűnnek fel, hogy aztán semmi érdemlegeset ne tudjunk meg róluk, és a jelentőségük is nulla legyen végül. Ilyen Makoto Waltz, akinek pedig már a kinézete is vérfagyasztó, vagy Daryl, aki szintén príma alapanyag lett volna egy utálatos ellenséghez. Nos, mindkettő csak reménység marad. Waltz pár kisszerű gaztett után elhalálozik, Daryl pedig eltünedezik, és csupán a végén kap valami kárpótlás-akciót. Ezt kifejezetten sajnáltam.


Stílus, hangulat, konklúzió

Nem lehet nem érzékelni a hasonlóságot a Guilty Crown és a Code Geass között, tehát aki az utóbbit szerette, annak mindenképp ajánlható a GC. Mindkettőben egy alárendelt, szenvedő Japánt láthatunk, mindkettőben mecha robotok szerepelnek az összecsapásokban, és mindkettőben van egy varázslatos erő, ami felülmúlhatatlan előnyt szerez bárkivel szemben. Továbbá mindkettő jól sikerült. Igen, a Guilty Crown is egy jó anime lett, de persze nem én írnám a kritikát, ha nem kötnék bele, ahol tudok.
Vegyük például a stílus sajátosságait, amiket sajnos ez a sorozat sem tud levetkőzni. Itt remekül el lehetett volna felejteni a robotos harcokat, ugyanis semmi jelentősége nincs annak, hogy a csatákat ezekkel vívják. Sokaknak idegesítő lehet az „iskolások a képzett katonák ellen” szindróma is, ami nem túl életszerű ugyebár. Megvannak a kötelező magánélet-elemek (suli, összeköltözés, titkos szerelmek), meg a giccs-faktor (Inori énekel egy dalt, erre az egész világ kigyógyul a fertőzésből… uhh), de ezeket szerencsére nem vitték túlzásba, amiért nagyon hálás voltam.
Ellenben a Void-koncepció jól ki lett találva, bár ott is akadnak kérdéses dolgok. Mindenkiben saját, egyedi Void rejtőzik, amit csak kivételes személyek láthatnak kívülről (pl. Gai), és csak még kivételesebbek tudják őket kiemelni az emberekből (Shu). Vannak teljesen érdektelen Void-ok (hűtőszekrény és hasonlók), de vannak baromi ötletesek, mint az esernyő, amivel megvédenek egy hajót a rakétatámadásoktól, vagy a kamera, ami bármilyen ajtót kinyit. Az viszont nem túl logikus, hogy az anime elején mindenki elájul, amikor kiszedik a Void-ját, de később már nem történik ilyesmi, és az ellenállók a saját Void-jukat kezdik használni (értsd: Shu kiszedi belőlük, majd a kezükbe adja). Aztán még később megint van, aki elájul kivételkor, tehát kissé önkényesen kezeli a film ezt a dolgot, ahogy Shu-nak épp jól jön. Az mondjuk egy nagyon szép rész, mikor kiderül, hogy a tolószékes Ayase Void-ja lábakat rejt, így azzal akár futhat is…
A történet nem nélkülözi a drámaiságot, bár messze nem halálozik el annyi szereplő, mint más hasonló hangvételű alkotásokban. Érdekes volt látni, amikor Tokyo karantén alá kerül, és a suliban eluralkodik a klausztrofóbiás hangulat. Itt Shu szinte becsavarodik, és a dolgok irányítójaként királynak kezdi nevezni magát - ezzel bejön a képbe egy darkos stílus. Itt-ott néha nekem ellaposodott a cselekmény, de sikerült mindig újra felkelteni a kíváncsiságomat, hogy akkor most vajon merre kanyarodik a sztori. Az utolsó részekben már erősen koncentrálni kell, ha érteni akarjuk, ki kicsoda, mit akar, és kinek kellene drukkolni. Shu és Gai többször is térfelet váltanak, így ezt nehéz eldönteni.
A fertőzés szintén egy központi elem, és állati durva fordulat volt, amikor kiderül, hogy az emberek mellett a gépekre is átterjedhet. Itt, az írás vége felé tennék is egy kis kitérőt ennek apropóján. A Guilty Crown-ban a fertőzés "kristályosodásként" van jelen, tehát aki beteg lesz, azt gyönyörű, rubin színű kristályok borítják be szép lassan (vagy gyorsan). Ez megint egy állandóan jelen lévő dolog az animékben, amiről talán nem írtam a régi "Anime jellegzetességek" cikkemben, pedig megér egy-két mondatot. Nem konkrétan a kristályosodásról van szó, hanem hogy a rend/tisztaság/szépség/szimmetria-mániát mennyire visszatükrözik ezek a rajzfilmek. Jelen műben is szinte fájó, hogy mindenki szép, minden tiszta, a gépezetek csillognak, a fegyverek visszatükrözik a fényt, az emberek mindig makulátlanul festenek, az idősebb karakterek valós életkoruknál nagyjából 20 évvel néznek ki fiatalabbnak. Ha mindezek amerikai rajzfilmekben köszönnek vissza, észre sem veszem, mert azok minősége meg sem közelíti az animék komplexitását, de itt bármikor lehetne kicsit jobban az élethűségre törekedni. De nincs rá szándék. Érdekes ennek pszichológiája, hogy vajon miért szomjazza a japán lélek, hogy a szétbombázott utca se legyen koszos, és a romok szépen az út két oldalán helyezkedjenek el. Vagy hogy egy betegség is esztétikusan folyjon le. És hogy ha mondjuk Shu a kristályosodás kezdeti fázisába kerül, akkor persze minél menőbb módon, csak a jobb szemét körülvéve jelenjen meg három kristály, mintha egy cool pirecing/tetoválás lenne. Na de bocsánat az elkalandozásért. A Guilty Crown egy kifejezetten színvonalas alkotás, gyönyörű rajzzal, elegendő csavarral, és eredeti ötlettel. Kissé túlbonyolítja a dolgokat, de aki szereti ezt a vonalat, az nem fog csalódni.


2016. július 30., szombat

Furi Kuri

Történet

Agymenés. Nincs jobb szó erre. Illetve van még nagyon sok szó (baromság, őrület, stb.), de talán ez a legjobb. A Furi Kuriban az az idegesítő, hogy semmit se magyaráz, sőt, inkább mintha arra menne rá, hogy a lehető legkevésbé értsd, ami a képernyőn történik. Emiatt fogalmam se volt, milyen iskolás srácba száguld bele az idősebb lány, aki nem tudom, kicsoda és mit akar. Azt se vágtam, hogy miért nő szarva a fiúnak az eset után, de közben arról a csajról se tudtam semmit, aki folyton erotikusan zaklatja kiskorú barátunkat. A púpból aztán egy robot nő ki (igen, egy robot nő ki a fiú fejéből), és a talán másik galaxisból érkezett idősebb lány mindeközben beáll a srác családjához házvezetőnőnek (igen). A sztoriból TÉNYLEG semmi értelmes nem derül ki nagyon sokáig, konkrétan az UTOLSÓ részben kezdett derengeni, hogy akkor mi is itt a lényeg. De addig azt se sejtettem, hogy egyáltalán komoly cselekményt látok-e, vagy itt mindenki csak baromkodik. Fogalmam se volt, mit miért csinált bármelyik karakter, miért üvöltözik mindig mindenki, és… szóval tényleg „furi” ez az anime.

Szereplők

Naota egy mélynövésű iskolás fiú. Kicsit agresszív, kicsit lusta, és még messze van a csajozástól, mégis minden nőnemű rámászik a környezetében. Engem eléggé zavarni szokott, ha a fiatal fiúszereplőket nő szinkronizálja. Itt is ez a helyzet. Itt is zavart.
Haruko az űrből érkezett csaj, aki 19 körülinek mondja magát, de a feje alapján több lehet. Totál elmebeteg.
Mamimi (hahaha) Naota barátja, vagy valami ilyesmi. Nem tudni, miért lóg állandóan a nála sokkal fiatalabb sráccal, de amúgy is elég kallódó életet él. Szerepének ugyanannyira nincs jelentősége, ahogy a többi karakternek sem ^^
Aztán ott van még Canti, a Naota fejéből előbújó robot, a titkosügynökség emberei, akik Haruko után nyomoznak, meg Naota apja.

Stílus, hangulat, konklúzió

Nagyon érdekes a rajz, mert egyszerre vannak gyönyörű, „komoly hatású” ábrázolások, és szép életképek, de emellett egy grimasz- és karikatúra gyűjtemény is egyben. A stílus dinamikusan váltakozik, de mivel a történet 90%-a hülyéskedés, így a vicces megjelenítés uralkodik. Rengeteg geg, poén, blődség árad a részekből, a szereplők természetesen kirepülnek a sztratoszférába egy pofontól, vagy éppen fekete-fehér képregényben látunk egy-egy családi vacsorát. Ez utóbbiból aztán hirtelen visszaváltunk normálba, amikor valaki azt mondja, hogy ez már túl gagyi. De a South Park paródiánál már végleg letettem a hajam. Eddig egy hasonlóan elmebeteg alkotással hozott össze a sors, és ez a Kill La Kill lenne, de a Furi Kuri simán lepipálja. Talán baromkodásban is, de inkább abban, hogy itt tényleg nem értettem, mi zajlik a képernyőn. Komolyan az volt az érzésem, hogy a CÉL, hogy ne értsek semmit, és ne lássam az összefüggéseket, ami azért bosszantó tud lenni. Van némi erotikus töltet is (pl. Haruko Naotával és az apjával is kavargat), de a hangsúly nem ezen van, hanem a „tulajdonképpen mi a francnak nézem én ezt” érzésen. Kíváncsi vagyok, kinek jön be, mert én aztán bírni szoktam a nagyon elvadult dolgokat, de ez nekem is sok volt. A 6 epizódot azért végigküzdöttem, de még egyszer ennyit már tuti nem lettem volna képes. Csak ízelítőül következzen egy részlet egy jelentből, ahol éppen vacsora zajlik. Persze a magyar fordítás változtathat némileg az eredeti dialóguson, de a lényeg hasonló:

Apa: Fincsi mi, nagypapi? Még az indiánoknak is ízlene.
Haruko: Manhattan módra. Kis Herceg New York-ban curry. Csak most extra-ultra-hipercsípős!
Naota: Ez iszonyat! Ezért nem kellett volna New Yorkba mennie!
Iskolatárs: Gyerekes vagy, ez felnőtteknek való íz.
Naota Cantinak (merthogy a robot is eszik): A tied nem csípős?
Iskolatárs: Ez a tárgy miért eszik? Mi ez egyáltalán?
Apa: Tévé, csak a tévé.
Nagypapa: V-v-vízet!
Iskolatárs Cantira mutatva: Csaló! Hogyhogy járkál?
Apa: Nem hallottál még TV-Walkmanről?
Iskolatárs: A Sonytól? De evett a curryből!
Naota: Hét, te az édeset eszed!
Haruko: Inkább Mount Blanc curryt kellett volna csinálnom. Canti, nekem is vízet!
Naota: Hé! Te csak hozz magadnak!

Szóval ilyesmi. Minden gyakorló elmebetegnek melegen ajánlott.





2016. március 4., péntek

Tengen Toppa Gurren-Lagann

Történet

Hogy a Föld nevű bolygón járunk-e vagy sem, számomra nem derült ki, mindenesetre az emberek elég faramuci körülmények között élnek, konkrétan a föld alatt. A felszínt egy másik faj uralja, vagyis fajok, mert mindenféle kinézetű, állati lények is akadnak köztük. A humanoid egyedek tulajdonképpen száműzöttként sínylődnek, nem merik "felásni" magukat a kék ég alá. Azazhogy egyvalaki mégis ezen töri a fejét: Kamina, a nagydumás, nagymenő srác, akinek végtelen önhittségében sikerül is a dolog. Egyben magával rántja barátját, Simont, és közösen lelnek rá egy robot fejére, amit elneveznek Lagann-nak. Ennek segítségével már képesek felvenni a gyengébb ellenfelek ellen a harcot, majd később meglesz a "torzó-robot" (Gurren) is. A fejet Simon, a testet Kamina vezérli teljes összhangban. Később rábukkannak egy emberekből álló alakulatra, kiderül tehát, hogy nincsenek egyedül a felszínen. Az ellenség azonban egyre nagyobb hullámokban támad, és fel kell venniük a kesztyűt.


Szereplők

Simon a főszereplő, aki nagyon erősen emlékeztetett az Accel World főszereplőjére, bár annyira azért nem idegesítő, és nem is annyira pancser. Nem mentes azonban a bénázásoktól, és hajlamos a depresszív reakciókra is, ha valami nagyon nem sikerül. Szóval Simon kicsi is, pufi is, izgulós is, de persze épp ezért szerethető.
Kamina épp az ellentéte. Túlteng benne az önbizalom, mindig mindenbe fejest ugrik, nem ismer félelmet, és ügyes is. Természetesen a magas, izmos srácot nem vetik meg a nők (azaz konkrétan egy nő), de a párkapcsolatok terén azért még neki is van mit tanulnia.
Yoko a harmadik fő karakter, a kötelező eye-candy. A vörös hajú, melltartót és kisgatyát hordó csaj a felszíni alakulat fő harcosa és mesterlövésze. Igazi harcos típus, de azért nőből van. Valamint a szemlegeltetés fő forrása a sorozatban.
Nia is fontos, ő a felszínt uraló királynak a lánya. Apja a szemétre vetette porontyát (szó szerint), Simonék megtalálják, és így a naiv bakfis hozzájuk csatlakozik. Túl sok minden nem mondható el róla, de szerencsére nem annyira jellemzik azok az erőltetett klisék, amik a hasonló hercegnő-figurákat az animékben.
Van még Rossiu, aki egy föld alatti szektából csatlakozik hőseinkhez. Ő, ahhoz képest hogy nem főszereplő, elég jól árnyalt, érdekes jellemmel megáldott karakter. Aztán ott van Leeron, a homokos gépész, és Lordgenome, a gonosz uralkodó.


Stílus, hangulat, konklúzió

Ez egy nagyon lightos, nagyon színes, és olykor nagyon harsány produkció. Nem hiányzik a baromkodás sem, ez minden epizódnak szerves része. Továbbá megvannak a villantós jelenetek, de erre túlzottan nem mennek rá. Van szerelem, vannak komoly hangulati elemek, néha felmerülnek elgondolkodtatóbb kérdések, szóval nem csak a hatásvadászatról van szó, de az akciók azért kellően látványosak, és általában nélkülöznek minden realizmust. Amikor 200 gép jön Simonék ellen, ronggyá lövik őket, aztán 10 perccel később mégis ők győznek, és semmilyen lényegesebb szereplőnek nincs semmi baja, az ugye nem túl valid.
Érdekesek voltak a megjelenítési formák a figuráknál. A rajz nagyon szép tud lenni, de olykor teljesen elnagyolt - láthatóan szándékosan. A felszínen uralkodókat igazából nem értettem, hogy ők micsodák, mert vannak teljesen emberiek (mint például Lordgenome), de van például egy teknős és krokodil keverékére hajazó parancsnok, meg van egy madár-csávó is, akinek tyúk-katonák (!) lesik kívánságait. Vicces egy másik parancsnok robotja is, aminek tűsarkú lábai vannak. Nia szemei se semmik, mert konkrétan rózsaszín VIRÁG-alakzat (!) van bennük, de a legdurvább Simon egyik bajtársa, aki egyszerűen egy stilizált bohócként van megrajzolva. Ezt a csókát én mindig óriási szemekkel bámultam, nem tudtam felfogni, hogy ez mi akar lenni. Ott van például a tökéletesen kidolgozott Yoko, és mellette áll egy piros orrú, karika szájú, csíkos pólós, pár vonallal megrajzolt skicc. Valaki itt nagyon mókás volt.
Az anime 27 részes, és úgy láttam, ezt egybe számolják, pedig olyan, mintha két évad lenne. A 15. részben Simon két perc alatt elintézi a főgonoszt, és ezzel egy korszak lezárul. A 17-ik részben 7 évvel később folytatódik a történet, és Kamina városában (igen, Kamináról nevezték el a várost, aki a 8. részben életét veszti... hupsz, spolier) minden szép és jó. Persze innentől újabb problémák bukkannak fel.
A Tengen Toppa Gurren-Lagann egy jó kis sorozat, a saját külön bejáratú hibáival, de aki eredetiségre vágyik, ne itt keresgéljen. Teljesen tipikus anime, annak minden elemével. Még a kötelező strandolós rész is megvan. Apropó, kiborulok attól, hogy minden anime sorozatban el kell menni a szereplőknek a tengerpartra, csak azért, hogy a nőket megnézhessük bikiniben. Itt külön röhögni lehet azon, hogy Yokonak a hétköznapi szerelése konkrétan kisebb, mint a fürdőruhája...




2015. május 22., péntek

Casshern Sins

Történet

Luna meghalt. Lunát megölte Casshern.
Miért tette? Vagy talán mégsem tette meg?
Annyi bizonyos, hogy Luna távoztával megkezdődött a pusztulás. A robotok, kik egykoron halhatatlanok voltak, most elrozsdállnak, szétmállnak, egymás után hullanak porba. Miért van ez? Megállítható a folyamat? Vagy tényleg vége a világnak? Ki a felelős? Ki segíthet? Talán Luna? De ha meghalt, akkor mégis miért beszélnek egyesek róla úgy, mintha még mindig élne? És ha él, akkor merre van? És miért nem segít?
A Casshern Sins története nem is igazi történet. Ez az anime az életről és a halálról, a pusztulásról, a világ végéről, a reményről és a beletörődésről szól. És mint ilyen, erősen rétegmű. Akinek az első rész nem tetszik, az abba is hagyhatja, mert a többi se fog. És aki katarzist vagy világmegváltást vár, az csalódni fog. A Casshern Sins filozofikus, de jobb szó talán, hogy hangulati alkotás. Ebben erősen emlékeztet az Ergo Proxy című animére, még a cselekménye is nagyon hasonló. A szereplők vándorolnak a pusztaságban a semmi közepén, körülöttük a kihalt világ. Persze vannak találkozások, jó és gonosz robotok, de mintha mindenkinek meg lenne írva a végzete.


Szereplők

Casshern egy robot. Azt hiszem, legalábbis, mert ebben a műben ezt nagyon nehéz megállapítani a főbb szereplőkről. Azok közé a kiválasztottak közé tartozik, aki valamiért nem pusztul. Sőt. Ha megsebzik, akkor sebe begyógyul. Mondhatnám, hogy egyedi figura ezzel a képességgel, de nem, mert Luna is hasonló lény, mint ahogy Friender-en, a gépkutyán sem látszódnak a rothadás jelei.
Luna tehát valamiféle istennő, aki az életet és egyben a halált is jelképezi. Egyáltalán nem pozitív figura, de ez csak később derül ki, amikor megismerjük őt. Valójában eléggé semmilyen, mintha emberi ésszel nem nagyon lehetne felfogni gondolkodásmódját, és hogy mit miért tesz.
Aztán itt van Dio és Léda. Ők olyan teremtények, mint Casshern, legalábbis külsőre. A főhőshöz hasonlóan nagy harcosok, és a világ uralására szövetkeznek. Bár úgy tűnik, mintha egy pár lennének, valójában nincs igazi szerelem köztük, inkább csak a közös cél köti össze őket.
Breaking Boss lenne a főgonosz, és lehet sejteni, hogy ő minden rossznak az okozója, de a sorozatban teljesen háttérben marad, és csendesen megfigyel. Az anime készítői nem tudtak ellenállni a csábításnak, hogy az utolsó részben legyen egy összecsapás a főgonosz és a főszereplő között, de abszolút nem ezen van a hangsúly. Breaking Boss ugyanúgy a haldokló világ foglya, attól függetlenül, hogy ez őt csöppet sem érdekli, és csak az áskálódás jár a fejében.
Lyuze Casshern mellett „a lány”. Eleinte meg akarja ölni a férfit, hisz Casshern megölte a nővérét, aki Luna testőre volt. Aztán rájön, hogy Casshernt csak felhasználták, és a halhatatlan harcos semmire sem emlékszik abból, ami történt (ez így is marad a sorozat végéig).
Oji és Ringo végigkísérik hősünket az útján, de én a kislánytól (Ringo) egy idő után kiütést kaptam. Olyan szintű cukifaktor lett általa az animébe ültetve, hogy az durván megfeküdheti az ember gyomrát. A hangjától a vége felé már totál kész voltam.


Stílus, hangulat

A rajz nagyon szép, és teljesen egyedi. Még csak hasonlót sem láttam az eddigi animék során, szóval már csak emiatt is érdemes egy pillantást vetni rá. A színek persze nem tombolnak, minden és mindenki szürkés, és a kép néha kicsit homályos, elmosódott. A világ szeles, poros, sötét és lehangoló. Az arcok persze kifejezőek, vannak hatalmas szemek, és mindenki ultra vékony (Breaking Boss-t és Oji-t leszámítva).


Benyomások, konklúzió

A Casshern Sins egy sajátos hangulatú alkotás, sokkal inkább hasonlítanám egy festményhez, mint egy filmhez. Nagyon erős atmoszférája van, de az statikus, semmint dinamikus. Eszembe jutott A kis herceg is, mint analógia. Casshern találkozik különféle alakokkal, akiknek megismeri a történetét, céljait, vágyait. Aztán beszélget és/vagy harcol velük, aztán továbbmegy. Megoldás nincs, mint ahogy cél sem. Életek és sorsok vannak. A tempó lassú, kevés az esemény, sokaknak emiatt mérhetetlenül unalmas lehet. A Casshern Sins sokkal közelebb áll a művészfilmekhez, mint a szórakoztató animékhez. Ami személy szerint nekem zavaró volt, az az örökös kérdés, hogy itt most mindenki robot-e vagy vannak emberek is. A filmben elhangzottak alapján ugyanis vannak, mi mégsem látunk egyet sem. Ringo például gyerek, de egy részben lehet látni, hogy rozsdásodik, aztán a film végén felnő. Most akkor ez hogy van? Vagy Luna testőre, aki egy férfi képében védte úrnőjét, de amikor elbukott, akkor már egy teljesen más külsejű bádogemberként járja a pusztát. És Luna micsoda? És Casshern? Szóval egy csomó kérdés marad megválaszolatlan, ami azért furcsa volt. És most csak egyetlen homályos témakört vetettem fel, ilyenből van még pár. Mivel a sorozat 24 részének lényegét nagyjából a felében el lehetne intézni, így lett volna idő, hogy valami ezekből kiderüljön. De persze ez szándékosan van így, hisz másképp a Casshern Sins már nem lenne az, ami.
Minden fentitől függetlenül egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem, de a forró vérmérsékletűek kerüljék. Nyugodt lelki állapotban, vagy félálomban azonban tökéletesen fogyasztható.




2014. november 18., kedd

Freezing

Történet

Világunkat megtámadták a Novák, az idegen lények, akikről oly keveset tudunk, de a lényeg, hogy gonoszak. Velük szemben az egyetlen értelmes ellenállást az ún. Pandorák jelentik, akik nem mások, mint különleges stigmákkal rendelkező lánykák. A stigmák speciális erőket biztosítanak viselőjüknek, de még hatásosabbak akkor, ha harc közben valaki lefagyasztja ellenfelüket. Ezért vannak az ún. Limiterek, akik képesek ilyesmire, és akik kizárólag fiúk lehetnek. Párokban küzdenek ők tehát az emberiségért, és kiképző iskolájuk is van, ahol megtanítják őket a háború fortélyaira. No persze mivel kivétel nélkül tizenéves srácokról és csajokról van szó, nem maradhatnak el a kamaszkori események sem.

Szereplők

Két főszereplőnk van, az egyikük Satellizer El Bridget, akinek „művészneve” az Érinthetetlen Királynő (pfff…), és az őutána kajtató, új Limiter fiú, Kazuya. Mindketten extra sajátossággal bírnak. A szemüveges, szőke lány fiatalsága és alacsony szintje (még csak elsőéves) ellenére hihetetlen harci manőverek birtokában van, amikkel még a legtapasztaltabb felsőéveseknek is komoly kihívást jelent. Kazuya pedig úgy képes fagyasztani, hogy még nem lett felszentelve a Pandorája által. Igen: stigmák, felszentelés… nem véletlenek az egyházi utalások, mint ahogy az sem, hogy az akadémia főnökasszonya úgy néz ki, mint egy zárdafőnök. Szóval ahhoz, hogy a Limiterek képesek legyenek fagyasztani, előbb fel kell szentelni őket. De Kazuyát nem kell, mert egyedülálló módon benne is vannak stigmák.
Lényegében rajtuk kívül az összes többi karakter teljesen másodlagos, feltűnnek és eltűnnek, mindenkinek epizódszerepek jutnak. Olyan, hogy főgonosz pedig nincs, mert a Novák, amikor a kilencedik részben végre hajlandóak megjelenni, csak szótlan, gigantikus robotszerű lények, akiknek nincs túl nagy karizmájuk.
Vicces amúgy, hogy a lány-hadsereg tanulói mindegyike más-más nemzet szülöttje, de olyannyira, hogy tényleg nincs két egyforma helyről származó illető. Szóval van francia, angol, amerikai, kanadai, tibeti, görög, svájci, finn és szinte a Föld minden országa felvonultatja magát a karakterek által, amin a vége felé már jól szórakoztam. Aktívabb szereplő még Lana, aki eléggé odavan Kazuyáért, és megemlíthető Attia Simmons, aki a „kavaró ribanc” szerepkört tölti be, és amilyen törékeny, olyan kis gonoszka.

Stílus, hangulat

Erősen rámegy a férfiszemek kényeztetésére a sorozat, szerintem feleslegesen túlzóan. Bugyik, mellek, szakadó egyenruhák, miniszoknyák – ezek minden résznek szerves elemei. A csajok legtöbbször meztelenre verik egymást, és fröcsög a vér is, de érdekes módon senkin nem keletkezik semmilyen sérülés, sebek nincsenek. A hatásvadászat csúcsa az a rész, amelyikben bált rendeznek. A bál fénypontja a bálkirálynő választás, ami itt úgy néz ki, hogy a lányok minél kevesebb és minél kurvásabb ruhában vonaglanak a színpadon, miközben a fiúk a saját nyálukban fetrengenek a nézőtéren. A fiúk amúgy másodlagosak az animében, Satellizer sem véletlenül mondja el minden részben ötször Kazuyának, hogy „nincs rád szükségem”.
Magasan a legkínosabbak azonban a nevek, amiket a diáklányok viselnek: az Erkölcsök Felszabadítója, a Mámorító Szadista, a Hasfelmetsző Szűz, stb. Ahogy ezeket elharsogják, az borzalmas. Ja, és minden rész közepén egy újabb lány adatait olvashatjuk el egy szexi kép kíséretében. Magasság, súly, kor, vércsoport, hobbi, kedvenc étel, nemzetiség, gyenge pont (ezt nem lehet tudni, hogy a harcban vagy az ágyban értendő).

Benyomások, konklúzió

Satellizert nem tudtam annyira megkedvelni, hiába derül ki róla, hogy gyermekkori molesztálások miatt ilyen zárkózott. Ettől azért még nem kellene kikezdenie az akadémia összes tanulójával, és végigverekedni a tanévet. Az viszont, hogy emiatt hidegült el a fiúktól, érthető, és ezért nem akar Limitert sem. Kazuya meg tudat alatt vonzódik Satellizerhez, mert a lány az ő halott nővérének stigmáit viseli, amit annak hősies halála után operáltak át belé. Kissé morbid, nem? Ettől eltekintve Kazuya eléggé semmilyen szereplő lett, nem is nagyon tudnám két mondatnál tovább jellemezni. Na jó, több poént nem lövök le, bár ez az anime nem a csavarokról vagy a meglepetésekről híres.
Abszolút nézhető a Freezing, de itt is volt bennem egy olyan kétely végig, hogy vajon nézném-e, ha nem csábítanának mellekkel meg hátsókkal a képernyő elé. Szóval maradjunk inkább a közepesben.




2014. május 1., csütörtök

Accel World

Történet

A jövőben járunk, ahol Haruval, az alacsony és dagadt kisfiúval ismerkedhetünk meg. Ő egy igazi lúzer, aki kizárólag a virtuális világban érzi jól magát, ott teljesít kimagaslóan. Erre figyel fel egy Black Lotus nicknevű virtuális játékos, aki bevezeti a srácot a Felgyorsult Világba. Ez egyfajta MMO (Massive Multiplayer Online game, azaz többszereplős, valós időben zajló játék), ahol virtuális harcosok mérkőznek meg egymással, és közben szépen fejlődgetnek. A Maximum a 10-es szint, amit azonban még senki nem ért el, de mindenki áhítozik rá. Black Lotus-ról kiderül, hogy ő egy 9-es szintű „Király”, aki épp légiót szervez magának. A múltja elég szégyenletes, mert régebben megölte a Vörös Királyt, és ezért a többi király kiátkozta soraiból. Most, sok idő elteltével újra színre kíván lépni, elsősorban Haru segítségével. A fiú ügyesen küzd, és nemsokára szárnyakat szerez avatarjának, ami teljesen egyedi jelenség a Felgyorsult Világban. Erről a játékról amúgy nem sokan tudnak, lévén csak bizonyos kor alatt lehet „telepíteni”, másrészről pedig aki „kiesik” (tehát végérvényesen elpusztítják a karakterét), annak emlékeiből a program kitörli magát, illetve az illető soha többé nem tud még egyszer visszacsatlakozni.

Szereplők

Haru tehát a főszereplőnk, aki legnagyobb pancser, akit valaha is láttam animében. Már a megjelenése is szánalmat keltő (törpe, túlsúlyos, mindenkinél háromszor nagyobb szemekkel rendelkezik, igazából a feje kétharmadát elfoglalják a látószervei), és amúgy is túlérzékeny. Szívatják is rendesen az iskola rosszfiúi. Online terepen egy béna kismalac az avatarja, bár a Felgyorsult világban már legalább kap egy normális megjelenést. Nekem az volt a bajom vele, hogy áldozati viselkedése erősen el lett túlozva, egy idő után kifejezetten idegesítő, hogy ötpercenként bocsánatot kér valakitől.
Black Lotus polgári neve Kuroyukihime (nyelvtörőnek sem rossz). A fekete hajú csajszi mindig nyugodt és elegáns, igazi királynőként viselkedik a valós életben is. Érdekes, hogy menet közben szerelmet vall Harunak, aminek nem tudom, mennyi realitása van, mert sosem viselkednek úgy, mint egy szerelmes pár. A fiú el se tudja képzelni a dolgot (ami érthető), a lány pedig még egy puszit sem ad neki soha. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, elég egyértelmű, hogy Kuroyukihime csak a légiójához akarja láncolni Harut ily módon.
Taku a főszereplő legjobb barátja. Ő is nyugodt típus, és kendo-edzésekre jár. Innen ismerjük meg a sorozat „főgonoszát”, Noumit. A vékony srác legyőzi Takut egy kendo-párbajban, majd kiderül, hogy mindez a Felgyorsult Világ által alkalmazható képességgel sikerült neki. Ugyanis ha valaki belép az online térbe, akkor minden valós másodperc 16 perc virtuális időnek felel meg. Eközben egyesek még mozogni is képesek, így persze hihetetlen előnyökhöz juthatnak a valóságban. Ez az egész koncepció amúgy eléggé messzire vezethetett volna, például hogy mikre képes valaki, ha visszaél a dologgal, de az anime nem ment bele ennél jobban. Na de vissza a szereplőkhöz.
Fontos még Chiyu, aki Taku és Haru barátja. A csaj csak később csatlakozik a Felgyorsult Világhoz, mert zavarja, hogy barátai állandóan arról beszélnek, és ő kimarad ebből. Avatarja egy gyógyító képességgel megáldott karakter lesz (tehát egy „healer” – MMO-sok előnyben). Chiyu szendének tűnik, de nem nagyon fogja vissza magát, ha Haru csábítgatásáról van szó. Nem tudni, hogy vajon ő is valamiért cserébe kelleti magát, vagy tényleg érez valamit a kis gömböc iránt, de egyszer még le is vetkőzik neki (Haru persze képtelen élni a lehetőséggel).
És nem utolsó sorban lényeges szereplő a Vörös Király utóda, a Vörös Királynő (Scarlet Rain), aki a valóságban egy 11 éves kislány. Legalább olyan elszánt, mint Black Lotus, és egy nagyon komoly képessége van avatarként, nevezetesen egy gigantikus erőddé tud változni, ami csak úgy ontja magából a rakétákat. Még ő is hajlamos poénból csipkelődni Haruval, így tehát egy jó kis hárem alakul ki a fiú körül.

Stílus, hangulat

A rajz gyönyörű, egy rossz szavunk se lehet. Attól is leesett az állam, hogy az AnimeAddicts csapata milyen minőségben rakta bele a filmbe a magyar feliratokat. Amikor a legkisebb számítógépablak szövege is magyarul jelenik meg, az nagyon durva. A sorozat zenéje sem rossz, főleg ahogy az ending gitárszólója kezdődik.
A stílus inkább komoly, viccelődés csak elvétve akad benne. Pedig a témát nehéz komolyan venni, hisz a valóságban ugye semmi sem történik, minden, aminek tétje van, egy virtuális játék tétje. Ha például megölnek valakit, hát ez van… valójában éli tovább az életét, csak már nem mehet vissza játszani többé. Persze ez Haru esetében komoly jelentőséggel bír, hiszen más területen nem nagyon jeleskedik… Akik szeretik az MMO-kat, vagy a mechás stílust (a legtöbb avatar páncélos robotként küzd), vagy a Mortal Kombat-szerű harcokat (mindig láthatóak a párbajozók életerő/képesség csíkjai, illetve a hátralévő idő), azoknak bejöhet a sorozat, akiket pedig a hideg ráz az ilyenektől, azoknak inkább nem ajánlanám.
Néha túl sok a beszélgetés magáról a játékról, és a drámázás is. A jó oldalon álló szereplők hiperérzékeny lelkülettel lettek megáldva, az utolsó részben például átlagosan háromszor sírja el magát minden karakter. Szóval túl lelkizős lett, pedig – hogy újra mondjam – végig csak egy játékról van szó.

Benyomások, konklúzió

Összességében teljesen rendben van az Accel World, bár amennyire el van túlozva az események komolysága, annyira nem lett végül nagy íve az animének. Nincs igazából végső cél (ja de, a 10-es szint, de ezt végül nem érik el), és a Királyok háborújával sem történik semmi. A főszereplő királynőkön kívül egyedül a Sárga Király tűnik fel, de ott is elmarad az összecsapás. Nagyon érződik, hogy a sorozat csupán egy jóval nagyobb történet kezdete. A 24 rész utolsó harmadára Black Lotus karaktere és céljai is teljesen háttérbe szorulnak, és végül Noumi lesz a legyőzendő főellenség. Az ő személyiségét végtelenül gonoszra és betegesre szabták, nagyon nehezen veszi be az ember gyomra, hogy a 13 éves, amúgy a hétköznapokban teljesen normális srác ennyire gyűlöl mindenkit, és ilyen romlott a felfogása. Az is furcsa, hogy amikor legyőzik, és eltűnik a Felgyorsult Világból, később semmire nem emlékszik. Az oké, hogy nem emlékszik a programban történt dolgokra, de miért nem emlékszik arra, amit a valóságban csinált?
Az Accel World amúgy elég lehangoló képet nyújt a jövőről: minden neuro-linkeken keresztül történik, és mindig mindenkinek a nyakán van a szerkezet. Az anyuka ezen keresztül tölti fel kisfia zsebpénzét, de még a WC-n ülve is a virtuális térben kóborolnak a gyerekek. Ettől mondjuk már nem is vagyunk olyan messze…




2014. január 11., szombat

Sky Girls

Történet

Nos, a Sky Girls sem vált a kedvenc sorozatommá, de nézzük, miért is lett így. Sztori szempontjából semmi probléma nincs, érdekes, hogy erősen hajaz a mostanság moziban játszott Tűzgyűrű (Pacific Rim) alkotásra, vagyis inkább a film hasonlít az animére. A földet mindenféle szörnyek (ún. Férgek) támadják, melyek egy másik dimenzióból bukkannak elő, és döntik romba a városokat. Az emberek felfedezték, hogy a leghatásosabb módszer ellenük a repülő robotok használata, amiket a bennük lévő pilóták vezérelnek. A sorozat kezdetén éppen békés időszak van, de készülni kell a következő konfliktusra, így a hadvezetés három tehetséges gyereklányt soroz be pilótának. Ők alkotják a Sky Girls csapatát, az ő hétköznapjaikat kísérhetjük nyomon.


Szereplők

Már az alaphelyzet is felbosszantott kissé, mert elég nehéz felfogni, miért pont 16 éves csajokat alkalmaz a sereg (akik ráadásul kb. 13-nak néznek ki). Van valamiféle halovány magyarázat, hogy a férfiak nagyrésze egyszerűen kipusztult a korábbi csatákban, de ezt az anime lépten-nyomon megcáfolja, mert egy csomó olyan hím mellékszereplőt vonultat fel, akik akár sokkal jobban tudnák kezelni az óriás gépeket. A három kiscsajnak természetesen három teljesen különböző karakterrel kell rendelkeznie, ezek a megszokott anime-lánytípusok. A főszereplő Sakurano a talpraesett, de kissé hebrencs figura, a mogorva Eika erősen maximalista felfogást képvisel (értsd: mindenben neki kell a legjobbnak lenni), Sonomiya pedig az idegtépően szégyenlős fajta, akire fogalmam sincs, hogy eshetett a hadsereg választása. Később csatlakozik hozzájuk Elise, aki az „európai vonalat” hozza magával, nevezetesen egy szőke-kékszemű, német árja kislány. Ő szintén teljesítménykényszeres, így Eikával komoly konfliktusba kerül.
A többiek mind mellékszereplők, és mind a sereg tagjai, úgy mint az őrmester, a gépkarbantartók, a szakácsfiú, stb.


Stílus, hangulat

A rajzzal semmi gond nincs, bár az anime meglepően visszafogott. A hatásvadászatot messze elkerüli, inkább realista marad. Természetesen nem maradhatnak el az erotikus utalások, és hát maguk a lányok is az egyik alapvető japán megszállottságot jelképezik. Értem ezalatt, hogy az egyenruhájuk elég sokat mutat, van kis „farkuk” is, mintha kiscicák lennének, és egyértelműen terpeszben állva a lábuk között alkatrésszel kell a robotokban elhelyezkedniük… illetve olyan epizód is akad, ahol a fő téma, hogy kinek mekkora melle van. De ennyiben ki is merül a testiség, és poénkodások se nagyon hemzsegnek az epizódokban – ez inkább komoly hangvételű alkotás lett.


Benyomások, konklúzió

Nagyjából 13 részt voltam képes megnézni, tehát az anime részemről befejezetlen maradt. Sajnos egyszerűen eluntam. De ez nem is jó kifejezés, mert már a legelejétől untam, csak végig reménykedtem, hogy valahol felpörög a történet. Az egyhangúságot jól érzékelteti, hogy a 9-ik részben láthatunk végre először Férget, de sajnos ez sem mentette meg a dolgot, mert inkább aranyosnak tűnt félelmetes helyett (leginkább egy gigantikus teknőcre hajazott a szentem). Szépen le is győzik, aztán folytatódik az unalom. A lányok gyakorolnak, vásárolgatnak, fürödnek, gyakorolnak… ja ez már volt. Tudom, hogy én vagyok az érzéketlen tuskó, de nem tudtam átérezni a hihetetlen izgalmat, amit az jelent, hogy az egyik lányt meglátogatja a bátyja. Ez egyik rész erről szólt. Komolyan.
Tehát a Sky Girls nem nekem való. Izgalom nuku, túlságosan „jól nevelt” az egész, logikátlanság viszont annál több van benne (a japán kormány most tényleg három gyereklány kezébe helyezi az ország sorsát..?). A következőt!


2013. július 28., vasárnap

Code Geass (R1 & R2)

Történet

A világ nagy részét a Britanniai birodalom uralja. Többek között az egész amerikai kontinens az övék, és éppen most rohanták le Japánt is, amit ezentúl csak 11-es körzetként emlegetnek. A japánokat másodlagos állampolgárként kezelik, és lépten-nyomon megalázzák őket. Az országban működik egy iskola, ahová a nemesi származású brit fiatalok járnak. Közülük sokan szimpatizálnak az elnyomottakkal, sőt vannak, akikről nem tudják, hogy valójában japán származásúak. Lelouch Vi Britannia is itt tanul, aki egy királyi sarj. Kiskorában egy titokzatos merénylet következtében családját kiirtották, egyedül húga maradt életben, de ő is megbénult és megvakult - emiatt esküszik bosszút az uralkodó család ellen. Később belebotlik egy C.C. nevezetű „boszorkányba”, aki különleges képességet adományoz neki. Ez a Geass nevezetű erő, melynek segítségével Lelouch bárki akaratát képes irányítani. Eme fegyver birtokában a fiú megszervezi a Fekete Lovagok rendjét, aminek ő maga, mint a folyton maszkot viselő „Zero” áll az élére. A háború elkezdődik, és mindkét oldalon sok-sok áldozatot követel.


Szereplők

Lelouch tehát a főszereplőnk, aki egyben a rejtélyes Zero is. Egy kissé hiteltelen a figurája, ugyanis egyszerűen túl okos lett. Ezt a filmben úgy próbálják magyarázni, hogy jó a sakkban, és jó a stratégiai érzéke. Na de kérem… attól, hogy valaki jó a sakkban, azért még nem fog az első pillanattól kezdve igazi csatákat nyerni, ahol a sakkhoz képest tizennyolcszor annyi tényező van, amiket számba kell venni… Arról nem is szólva, hogy a katonák százai minden további nélkül követni kezdik egy vadidegen srác minden utasítását… ja de elnézést, egyelőre még a karakterek bemutatásánál tartunk. Lelouch amúgy egy eléggé magának való figura, egyedül húgát, Nunallyt szereti rajongásig.
Nunally tehát a következő, aki egy naiv, nyomorék és vak kislány. Bajai nagy részének oka a régi merénylet, a szeme is pszichés okok miatt van csukva.
Suzaku elvileg Lelouch legjobb barátja, de a történet folyamán számos kanyart él meg a kapcsolatuk a gyilkos ellenségeskedéstől kezdve a féktelen szeretetig. Suzaku japán származású, de harctéri hőstettei miatt tiszteletbeli britanniai lesz, majd lovag is, szóval elég komoly karriert fut be. Abszolút tiszta lélek, aki mindig csak jót szeretne cselekedni.
Kallen szintén japán, bár ezt jól titkolja. A vörös hajú lányt elsősorban az indulatai vezérlik, és sokszor jön zavarba, hogy kövesse-e Zerót/Lelouch-ot, vagy szálljon vele szembe (ezzel az érzéssel nincs egyedül).
C.C. (ejtsd: Si Cu) a halhatatlan boszorkány, aki átadja a Geass erejét Lelouch-nak, és akinek szövevényes múltjáról sok minden kiderül a sorozat folyamán. Többek között az is, hogy nem egy, hanem sok Geass létezik, ráadásul mindegyik más és más tulajdonságokkal bír.
Charles, a Britanniai birodalom uralkodója például szintén rendelkezik egyel, nem csoda, hogy a világ uraként ő nem sokat foglalkozik „földi” ügyekkel, és inkább az istenek felé fordul. Az ő bátyja V. V., aki a Geass rend vezetője, és aki úgy néz ki, mint egy 10 éves kislány. Később kiderül, hogy ő hajtotta végre a merényletet Lelouch családja ellen.
Rolo, akit Lelouch kikémlelésével bíznak meg, szintén Geass-tulajdonos. Ő képes néhány másodpercre egy bizonyos területen megállítani az időt. A srác durván homokos-hatású figura, aki meghasonlik önmagával, és tulajdonképpen önmagát győzi meg róla, hogy Lelouch valóban az ő bátyja (amikor a fiútól szívecske-mobildíszt kap ajándékba, azt nem tudom, komolyan gondolták-e az írók…).
Euphemia hercegnőt kell még megemlíteni, aki bár jó szándékú, mégis csúfos véget ér egy véletlen Geass használat miatt (Lelouch viccesen azt mondja neki, hogy ölje meg a japánokat, ekkor életbe lép a Geass ereje, mire a lány elkezdi pusztítani az embereket, és végül ő is meghal).
Rajtuk kívül még rengeteg figurát mozgat az alkotás, ami nem meglepő, ha azt nézzük, hogy egy 50 részes sorozatról van szó. Az iskolás fiúkat-lányokat, a britanniai udvart, a Fekete Lovagok rendjét és a Kínai birodalom képviselőit mind-mind számos karakter képviseli, akik egyáltalán nincsenek elhanyagolva, mindenki tisztességes sztorit és játékidőt kap. Ezt a komplexitást leginkább a Trónok harcához tudnám hasonlítani.


Stílus, hangulat

Alapvetően egy mecha (tehát óriás-robotos) animéről van szó, politikával, és személyes érzelmekkel erősen átitatva. A hangvétel szinte mindig komoly, de nem komor, nem lehangoló. Érdekes, hogy a szerelem teljesen háttérbe szorul, alig akad ilyen jellegű szál a sorozatban, tehát aki ilyesmire vágyik, annak nem a Code Geass lesz a kedvence. Lelouch karaktere nagymértékben emlékeztet a Death Note-os Light-ra, ő is egy teljesen új világot akar teremteni, és ehhez néha ő sem átall sötét dolgokat tenni, kegyetlen áldozatokat hozni.
A rajz nagyon szép. A csajszik szokásos módon nyálcsorgatóak, bár nagyon meg vannak nyújtva a figurák. Mindenki irtózatosan nyakigláb és anorexiás lett.
Az események nagyon pörögnek, ha nem figyelünk, könnyen elveszíthetjük a fonalat. Talán ezt hivatott kiküszöbölni minden rész elején az egy perces összefoglaló, de általában mindig ugyanazt az alaphelyzetet ismerteti, tehát nincs sok értelme. Mint ahogy van több, egész részes „mi történt eddig” összefoglaló is, amiknek szintén nem láttam értelmét.
A középkori lovagvilág azonban nagyon jól lett integrálva a jövőbe. Tetszett, hogy megvan az udvari hierarchia, és hogy mindent a régi időkre utalva neveznek el (hercegek, grófok, Lancelot, Excalibur, stb.).


Benyomások, konklúzió

Én szeretem a Code Geass-t mert nagyon sokrétű, és nagyon részletesen ki van dolgozva minden egyes centimétere. Nem unalmas, rettentő jó ötletek és kidolgozott karakterek vannak benne. De szívesen elárulom azt is, hogy kiknek nem fog bejönni. Annak például semmiképp, aki kiborul attól, hogy tizenéves gyerekek irányítanak hadseregeket, utána pedig mintha mi se történt volna, megírják a házijukat. És annak sem, aki érzékeny a magasztos, heroikus hangvételre, ahol már-már kínos mondatokat üvöltve áldozzák fel magukat a harcosok a csatatéren. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy míg elsőre nekem nagy élmény volt, második végignézésre már kicsit én is untam (pedig jó pár év eltelt közben, tehát nem sok mindenre emlékeztem), szóval az idő próbáját nem igazán állta ki. Azt már nem is merem megkérdezni, hogy egy ilyen témájú filmnek miért éneklik azt az (egyik) openingjében, hogy „reggeltől-estig szerelemre vágyok”??? Ja, és persze ennél az animénél is akad egy kihagyhatatlanul fontos kérdésem: Oughi (a Fekete Lovagok katonája) miért hord zsidó-csillagot a kabátján..?



2013. január 21., hétfő

Broken Blade

Opening/Ending

Bejövős az opening, andalító áriával, földben árválkodó kisvirággal, tájképekkel, esetenként lassított harci eseményekkel. Érződik, hogy egy komolyabb alkotásról van szó (még karaoke sincs). Az ending szintén nincs túlcsicsázva: általában égboltot és különböző tájakat láthatunk hosszasan.


Történet

Egy olyan bolygón járunk, ahol az emberek belső erejükkel képesek egy bizonyos kvarc anyag manipulálására, és tulajdonképpen erre épül az egész gépesített technológiájuk. Kissé furcsa így az élet, a szereplők gigantikus robotokat és pisztolyokat használnak egy teljességgel középkori atmoszférájú világban. Egyetlen kontinenst ismerünk meg, ahol (ha jól értettem) három városállam csatázik. Krisnát támadja meg Athens birodalma, majd menet közben Orlando is beszáll a buliba. Krisna királya, Hodr, vesztett helyzetben van, de rátalálnak egy az ősök által elrejtett gépezetre, amit senki nem tud beindítani. Az udvarnak szöget üt a fejébe, hogy talán az a titok nyitja, hogy egy „varázstalan” személynek (így nevezik azokat, akik nem képesek a kvarc manipulálására - 10.000-ből egy ilyen ember születik) kell irányítania az ősrégi robotot. Hodr egyik gyerekkori barátja pont ilyen, ezért elküldet érte. Mint kiderül, az elgondolás helyesnek bizonyul, és a falusi parasztgyerek, Rygart valóban képes kezelni a gépet. Ez lehet talán a birodalom utolsó esélye a támadókkal szemben.


Szereplők

Hodr tehát az invázió alatt álló uralkodó, aki tulajdonképpen nem válik lényegi szereplővé. A hat rész során nagyjából semmit nem csinál, csak a kastélya erkélyén sóhajtozik. Az ő felesége Sygn, egy Piroska-cuccban és bugyiban járó-kelő szőkeség. Rygart ugyebár a főhősünk, aki meglepően gyorsan tanul bele a robotküzdelembe, de elsősorban az érzelmei és indulatai vezérlik. Ez az erőssége a csatákban, de emiatt kerül bajba is sokszor. A „jók” oldalán áll még Baldr, a napszemüveges fazon, aki a sereg tábornoka, továbbá az ő fia, Girghe, aki ugyan kissé pszichotikus, de a végén önfeláldozóan küzd a végsőkig (talán ő a legizgalmasabb figura a sorozatban).
Az agresszorok oldalán van Zess, aki szintén Rygart és Hodr barátja volt még az iskolában. A sereg vezére Borcuse tábornok, aki egy verhetetlen katona (és mindig hipernyugodt, szinte elalszik a harcok közben), és ott van még két csajszi, a 12 éves (!!!) Cleo, aki olyan 25-nek néz ki, és a 25 éves Nike, aki pedig 12 évesként viselkedik és öltözködik. Hiába a komolyabb hangvétel, persze muszáj hogy meglegyenek a kislányos, mell- és bugyivillogtató karakterek. Érdekesség, hogy a női szereplők jóval vérszomjasabbak (bár van nekik rózsaszín robotjuk, meg rózsaszín pisztoly is akad), de Cleo és Sygn a sorozat nagy részében alig takaró hálóruhákban fetrengenek az ágyban egymás mellett. Bizony, ilyen keményen bánik a Krisna birodalom az ellenséges foglyokkal…


Stílus, hangulat

Szóval ahogy említettem, a hangulat komoly, mókázás, hülyéskedés nem nagyon van benne (azért akad 1-2 jelenet). A rajz is felnőttesebb, a környezet és a színek is visszafogottabbak. A sorozat 70%-a tulajdonképpen sivatagos kanyonokban játszódik, ahol hatalmas mechák ütköznek meg egymással, tehát, aki a robotharcokat nem csípi, az kerülje el nagy ívben. A csaták közben klasszikus zenéket (leginkább Vivaldira emlékeztetőket) hallhatunk, amik nagyon illenek az akcióhoz, illetve a feszültséget is jól felturbózzák. Egyszer-kétszer éreztem talán csak, hogy már egy kicsit elegem van a muzsikából.


Rajz

Jaj, az előző részben már kifejtettem a rajzról a véleményem, így most akkor ugorjunk.


Benyomások, konklúzió

Én abszolút nem vagyok egy mecha-fan, de mégis jól szórakoztam a Broken Blade-en. Izgalmasak a harcok, szerencsére nincs túl sok érzelgősség, és múltba révedés - ezekből épp eleget tettek a filmbe. Ez a kiegyensúlyozottság jellemző a legjobban a sorozatra, de talán emiatt egy kicsit szürke is lett, nem tudunk annyira aggódni egy-egy karakterért, vagy a birodalom sorsáért. A Sygn királynő és Rygart közötti alakulófélben lévő kapcsolatot sem szőtték tovább az írók, pedig ugyebár ez egy nem titkolt Arthur király - Ginevra - Lancelot háromszög. Ötletes az alap koncepció, bár emlékeztet egy bizonyos Code Geass című műremekre, csak itt belerakták a kvarcot is (ez utóbbi meg kicsit vicces, amikor a pisztolyokkal tüskéket lőnek). Én mindenkinek ajánlani tudom, ráadásul a maga hat részével nem egy nagy kihívás (bár a részek 45-50 percesek, de a félidőt jelző hülye intermezzo-animáció nincsenek bennük - hurrá!).



Burst Angels

Opening/Ending

Én azt hittem nem nagyon lehet már meglepni a különböző Anime opening zenékkel, de hogy groove stílust hallok majd, azt nem gondoltam volna. A Loosey szám viccesen oldschool, de pár meghallgatás után simán belemászik a fejedbe. A gyorsan pörgő képeken persze a főszereplő lányokat és a mechákat láthatjuk - nekem a kedvenc másodpercem, amikor Sei arca előbújik egy karneváli maszk mögül.
Az ending szokványosnak mondható „fotók felragasztva egymás mellé” megoldású. Kicsit érdekesen néznek ki a tökéletes állapotú képek a koszos kőfalon, de lehet, hogy ez csak nekem szúrta a szemem. Az itteni zenéről inkább ne beszéljünk.


Történet

Jo, Meg, Amy és Sei – ők négyen a Burst Angels csapata (mint látható, ez nem a hosszú nevű egyének filmje). Sei kivételével egyikük sem mondható túlzottan érett személyiségnek, ami nem csoda, hiszen fiatal lánykákról van szó, Amy például még kifejezetten kicsi. Nekem nem igazán derült ki, hogy valójában kik is ők, miért csinálják azt, amit csinálnak (a RAPT-hoz, tehát a tokiói hatósághoz van közük, de a RAPT elég durva dolgokat tud művelni, így olykor szembe is kerülnek velük), a lényeg, hogy sorozatban mentik meg a világot a különböző fenyegetésektől. Egy lakórészleggel is ellátott szuperkamionban élnek és van egy hatalmas robotjuk is, Jango, amit Jo tud kezelni.
Nagyon sok más dolgot nem lehet elmondani a történetről, mert nem egy egybefüggő valamiről van szó, hanem önálló kerek és lezárt események követik egymást, tehát bármikor be lehet kapcsolódni (egy-két olyan sztori van, ami két epizódon is átível).


Szereplők

Jo, mint azt egy későbbi epizódból megtudhatjuk, egy kifejlesztett lény, aki elmenekülvén a laborból, Meghez és annak utcakölykökből álló bandájához csapódik. Nagyjából ő az egyetlen harcos karakter, minden izommunkát ő végez, ő tudja irányítani a mechát is. Emellett azt kell róla tudni, hogy úgy néz ki mint egy fiú (melle legalábbis nincs neki), és rettentő érzelemmentes, leginkább csak annyit akar hogy hagyják békén. De ha harcra kerül a sor, akkor bevadul, és amolyan westernes stílusban kezd el lődözni két pisztolyával.
Meg igazából egy hétköznapi lány, aki olykor elég idegesítően tud sipítozni és bénázni. Nem csoda hogy legtöbbször őt kell megmenteni. Az számomra nem derült ki, hogy miért van mindig cowboynak öltözve.
Amy egy kislány, aki zseniális technikai tudással rendelkezik, és bármilyen számítógépes rendszert meg tud hackelni. Emellett imád zabálni és természetesen sosem megy terepre, mindig a kamionból segíti a többieket.
Sei a csapat vezetője, aki szintén a háttérből irányítja az akciókat. Ő a leginkább reális szereplő, kapcsolatai vannak a hatóságokkal, illetve egy ősi kínai maffiacsaládból származik, mely révén számottevő befolyással rendelkezik. Mindig céltudatosan gondolkodik, emiatt van, hogy szembekerül Jo-val, aki a durrbele akciók híve. Ja, és hatalmas mellei vannak.
Van még továbbá Kyohei, az iskolás fiú, akit a lányok szakácsnak vesznek fel maguk mellé. Én azt gondoltam, neki nagyobb szerepe lesz, de a sorozat végére már teljesen eltűnik. Természetesen ő az ügyeletes balek figura.
Rajta kívül még ketten érdemelnek szót: Takane, egy szamurájkardos tinilány, aki az Osakai rendőrőrsöt vezeti (!!!), valamint Mario, aki Jo nemezise, és egy hihetetlenül jó harcos (éppúgy kifejlesztett egyed, mint Jo).


Stílus, hangulat

Valahogy hiányzik belőle az a valami, ami megfogja az embert. A sztorik elég buták, sablonosak, és minden túl gyorsan, túl egyszerűen zárul le. Csak a teljesség igénye nélkül a következő történeteket „izgulhatjuk végig”: 1. Két testvér története, egyiküket egy kísérleti szer változtat szörnnyé, a másik próbálja megmenteni. 2. Lánykollégiumban a lányok akaratát befolyásoló szörny elintézése. 3. Egy gép-varjú kapja el az embereket a parkban. 4. Amy a cyber-világba kerül Kyiohei-vel. 5. A lányok strandolnak, amikor kigyullad az olajtorony. 6. Magányos szamuráj harcos, aki egy robottal harcol, aki az egész faluját kiirtotta.
Nem folytatom… Persze a fenti történetek akár lehetnének izgalmasan is megrendezve, de sajnos nincs így. Talán a vége felé indulnak be az események, amikor Jo története kerül előtérbe, és Marioval megy a küzdelem egy Battle Royale szerű megmérettetésen. No, az már nagyjából izgalmas volt.


Rajz

A rajz teljesen okés, talán a legplasztikusabban a mocskos, apokaliptikus várost sikerült megjeleníteni. Ezzel mondjuk később szemben áll Osaka képe, ami már egy elég szép környezetet mutat (persze az valószínűleg a belvárosban játszódik). Van bugyi mutogatás is, de azért nem olyan mértékben mint a High School of the Dead-ben. Mario leszbikus megnyilvánulásai Meg felé is érdekesek voltak.


Benyomások, konklúzió

A sorozat vége legalább olyan céltalan lett, mint az egész mű. Nincs igazán lezárás, Meg pedig mint „következő Jo” igazán jó vicc.
Sajnos senkinek sem tudom jó szívvel ajánlani a Burst Angels-t. Leginkább arra jó, hogy egy-egy részt megnézzen valaki, de mivel nincs összefüggő sztori, az sem motiváló tényező, hogy várjuk, hogyan alakulnak az események. A szereplők sem vonzzák az embert, mert vagy unalmasak (Jo, Sei), vagy idegesítőek (Meg, Amy), és ilyenkor mindegy, hogy mekkora mellük van. Van egy-két jobb rész, de nagyon közepes, nagyon lapos az egész. Persze lehet hogy valaki rákattan, de nekem nem sikerült, pedig tényleg próbáltam szeretni.