A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sci-fi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sci-fi. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. augusztus 5., csütörtök

Gleipnir


Történet

Shuichi egy napon észreveszi, hogy képes kutyává változni. Vagyis nem kutyává, hanem valami olyanná, mint egy sport eseményeken fellépő kabala figura, amibe beöltözik egy ember. Csak itt ő maga a jelmez.
Egy este egy Clair nevű lányt ment ki egy égő házból, aki mintha többet tudna nála arról, hogy miért is történt vele mindez. Clair elmondja, hogy más “szörnyek” is léteznek, akik ellenségesek lehetnek, de ha összefognak, akkor felvehetik a harcot velük. A misztikus jelenségnek köze van még valamiféle mágikus érmékhez is. Clair azért veti bele magát a harcba, mert húga is egy ilyen lénnyé vált, majd megölte a szüleiket. Clair igazából öngyilkos akart lenni bánatában, amikor Shuichi kimentette őt a lángok közül.
Kiderül később, hogy a történet katalizátora egy UFO, vagyis egy űrből érkezett idegen, aki a Földre zuhant. Társai még érme állapotban vannak, és szétszóródtak mindenhol a levegőben. Ennek az oka, hogy a kozmoszban utazni úgy a legpraktikusabb, ha az utasok “letömörítik” magukat kis aranyérmékbe, mint adathalmazt. Az egyetlen aktív idegen persze keresi társait, de tudja, hogy ehhez ő kevés, így próbál földi embereket rávenni a kutatásra. Azt találja ki, hogy ha valaki begyűjt neki érméket, azt megjutalmazza. Már maga az átváltozás képessége is egy ilyen ajándék, de ha valaki elvisz neki 100 érmét, annak bármilyen kívánságát teljesíti.


Szereplők

A főhős a tipikus teszetosza, gyámoltalan srác, aki azonnal rákiabál egy csajra, hogy „nem szégyelled magad?”, ha az elkezd vetkőzni előtte. Rendes, visszahúzódó, a légynek sem tud ártani.
A csajszi épp az ellentéte, a kapcsolatukban igazából ő a “fiú”, míg Shuichi a “lány”. Clair nem sokat teketóriázik, ha be kell vállalni valamit, legyen az meztelenkedés, vagy akár valaki megölése. Nevéből ítélve, és mert sokan említik, hogy „szeplős”, valószínűleg nem japán személyről van szó (rajta kívül mindenki más japán keresztnévvel rendelkezik).
Clair bele tud bújni a “jelmezbe”, tehát magába Shuichi-ba, miután az átváltozik. Ilyenkor akár ő is tudja irányítani a testet, ami előnyös, lévén a lány jóval vagányabb és ügyesebb harcos, mint a srác.
Lesznek még rajtuk kívül más szereplők, igazából tetszett a felhozatal, akadnak eredeti figurák. Egyesek rögtön megszerethetők 10 perc után, míg másokról később derülnek ki részletek, melyek árnyalják személyiségüket.


Stílus, hangulat, konklúzió

Ez is egy olyan mű lett, amibe sok minden belefért. Néha vicces, néha mélabús, de alapvetően komoly hangvételű. Míg ez elején könnyedebb, a vége felé, de főleg az utolsó 3-4 részben már teljesen komor, letargikus az egész.
Kissé erőltetett a folytonosan villogó bugyik látványa, sokszor teljesen felesleges, semmit nem tesz hozzá a történethez vagy bármi máshoz. Persze muszáj minden lánynak meztelenül Shuichi-ba bújnia, hiszen az “belül túl meleg”, és akad még számos egyéb lehetőség az erotikus jelenetekhez, amiken kapva kap a sorozat.
Az is mókás, hogy milyen sokan zarándokolnak el az idegenhez, köztük totál pszichopaták. Nekem nem volt teljesen világos, hogy mi alapján találják meg őt? Talán azzal, hogy rálelnek egy érmére, az valahogy ösztönösen vezeti őket? Az alien attitűdje sem igazán értelmezhető, mert konkrétan soha semmit nem csinál. Úgy viselkedik, mint aki nyaraláson van, és nem izgatja semmi. Oké, egyszer elmondja, hogy ő “lusta” keresgélni a társait, de ha már az emberek is rájönnek nem túl sok gondolkodás után, hogy az érmék egyre sűrűbben bukkannak fel egy bizonyos irányban, és a nyomuk elvezet a lezuhant űrhajóig, akkor ez miért nem jut eszébe neki is? Illetve ha nagyjából korlátlan hatalommal bír, akkor mi akadályozza meg bármiben? Ehelyett ugyanazon a helyen csövezik a sorozat egész ideje alatt, és a hozzájáruló alakokkal cseveg azok személyes problémáiról.
A „keresőket” sem tudtam megérteni, miért csinálják azt, amit. 100 érmét összegyűjteni kábé lehetetlen vállalkozás (ha jól számoltam, az összes figura a sorozatban a felét sem szedi össze), de ettől függetlenül az életüket kockáztatják, harcolnak, szenvednek. Ez egy elég vitatható pontja a Gleipnirnek, konkrétan nem lehet átérezni a szereplők motivációját. Senki és semmi nem kényszeríti őket hogy folyamatosan a halállal nézzenek farkasszemet, ők mégis megteszik, ahelyett hogy hazamennének.
Hogy miért pont olyan formává tud valaki alakulni, amilyenné, benső énje, ösztönei határozzák meg. Ez nem mindig valamiféle szörny, mert később látunk olyat, akinek csak kutya füle lesz, vagy élő videókamerává (!) változik, és olyat is, akinek semmi nem történik a külsejével, helyette valamilyen extra képességben részesül. Shuichi nem önszántából kapja a formáját, később kiderül, hogy Clair húgának kívánsága alakította őt hatalmas kabala-figurává. Maga a főszereplő is nevetséges ebben az alakjában, de a többi karakter is annyira random, hogy azt éreztem, mintha egy cosplay bemutatón lennék. Értelmetlen, haszontalan formák tömkelege szerepel a történetben.
Ami szintén gáz volt, az a mű sterilitása, jelesül hogy alig akad normális, emberi szereplő, járókelő, vagy akár állat a helyszíneken. Olyan mintha nem lennének mások a világon az űrlény által „megáldott” alakokon kívül. Sok részen át több csapat szörnyeteg bóklászik egy városszéli erdőben, összecsapnak, felgyújtják az egészet, de ez senkit sem izgat, mert senki nincs ott. Nincs rendőrség, nincs tűzoltóság, de még egy kiránduló pár sem.
Mindent összevetve: nagyon felemás. Az elején majdnem abbahagytam, de aztán érdekesebbé vált, bonyolódott a sztori. Persze ez nem túl jó stratégia, hogy valaminek pont az eleje gyenge, amikor pont ott kéne behúznia. Az volt az érzésem, hogy nem sokat gondolkodtak a koncepción, annyira kusza ez az „alien + aranyérmék + random szörnyek + képességek” mix. A 13. rész végén ráadásul csak úgy elvágják az egészet, de persze lehet, hogy volt tervezve folytatás, és maximum a mangákban utána lehet nézni. Nem a mélypont, de sajnos nem is túl jó a Gleipnir. Olyan hármas alá.



2018. november 15., csütörtök

Space Patrol Luluco

Történet

Mit várhatunk egy alkotástól, aminek opening-jében minden refrén úgy végződik hogy "kukurikú"? Őrületet és baromkodást? Bingó!
Van egy kislány, aki egy Ogikubo nevű helyen él. A Földre nemrég ufók szálltak le, de végül sikerült kiegyezni velük abban, hogy kizárólag ebben a kis városkában tengetik mindennapjaikat. Így viszont ez a környék úgy fest, mint az őrültekháza. Csápos szörnyek és világító szemű entitások mindenfelé. A kislány (Luluco) nagyon unja már ezt az egészet, de amikor apja egy vad reggelen sikeresen lefagyasztja önmagát egy szerkentyűvel, kénytelen felpörögni. Eltolja jégtábla faterját annak munkahelyére, ami nem más, mint az Űr-rendőrség. Ott a totálisan idióta rendőrfőnök a kislányt jelöli ki helyettesnek, innentől pedig Luluconak helyt kell állnia a bolygóközi kalandokban.


Szereplők

Luluco a szokásos átlagos lányka, aki csak kapkodja a fejét, és nagy szemeket mereszt mindenre, ami történik. Ezen túl sokkal többet nincs mit mondani róla. Megkapja társául a szépfiú Alpha-Omega-Nova nevezetű srácot, aki kb. vele egyidős, és a legelső percben elrabolja a szívét. Ő se túl mély figura. Nagyon szőke, és nagyon szépen tud nézni Lulucóra, aki ettől rögtön elalél.
Az egyik első küldetés során kell elkapniuk Midorit, aki egy iskolás űrlény, vagyis űrlány, zöld bőrrel, és lila hajjal. Érdekes, hogy a bűnöző egyed a következő részben már az Űr-rendőrség csapatának tagja - ennek okáról semmi magyarázatot nem kapunk.
Abszolút kedvenc szereplőm a rendőrfőnök, akinek minden megnyilvánulásán szakadtam a nevetéstől. Egy fekete bőr egyenruhás, napszemüveges "valamiről" van szó, akinek halálfeje van. Egyszerre rémisztő és vicces. MINDIG az íróasztalánál ül, vele együtt is mozog, és tulajdonképpen nincs kiterjedése, kizárólag 2 dimenzióban látjuk, mintha papírból lenne. És annyira idióta, hogy nem lehet nem imádni. Kedvenc szava (csatakiáltása), hogy "justiceeee".
Aztán fontos még Luluco apukája (aki szintén muris), és anyukája, aki egy meglehetősen szexi űrkalózzá avanzsált, miután elváltak férjétől. Az ő neve (kapaszkodjatok): Lalaco.
Van továbbá a sorozat vége felé egy főgonosz, aki egy „Fekete Lyuk Lény”, és ott a rendőrfőnök néma titkárnője is, de ők egyáltalán nem számottevőek.


Stílus, hangulat, konklúzió

A Luluco egy totális elborultság, de még az értelmezhető fajtából. Inkább aranyos és mesés, nem a szürrealitáson van a fő hangsúly. Szerintem vicces is, és senkinek nem fogja megfeküdni a gyomrát, már csak azért sem, mert egy rész kb. 8 PERC, amiből ha leszámítjuk a sallangot, olyan 6 PERC játékidő marad. Továbbá egy évad 3 RÉSZBŐL áll, az utolsó évad pedig konkrétan egyetlen FINAL EPISODE. Ezek a hosszúságok azt hiszem negatív rekordnak felelnek meg.
Az olyan dolgokról már ne is beszéljünk, hogy Ogikubo városát már a sorozat az elején elrabolják (érted, a várost elviszik), hogy az űr-rendőrök fejéből sziréna emelkedik ki, és kezd el vijjogni, ha helyzet van, vagy hogy maguk a rendőrök pisztollyá vállnak, és azzal lőnek az ellenre (karjuk-lábuk bizonyos szöget vesz fel, és kijön még egy cső valahonnan a testükből). Luluco apjának testét pedig időközben eltulajdonítják, de szerencsére egy jégdarab - amiben az agya van - a rendőröknél marad, így azzal tudnak társalogni, miután egy szócsövet dugnak bele.
Aki a Furi Kuri-t vagy a Kill La Kill-t bírta, valószínűleg ezt is fogja, bár a Luluco egy hangyányit visszafogottabb e kettőnél, egyben viszont gyermetegebb is. De az egészet be lehet fejezni 70 perc alatt ^^




2018. július 25., szerda

Guilty Crown

Történet

Shu, a magának való iskolás srác egy nap belebotlik egy kiscsajba, akit Inorinak hívnak. A lányt egy perccel később katonák hurcolják el, mint terroristát. Eközben viszont egy "Void Genom" nevű anyag fröccsen rájuk, ami képessé teszi a fiút arra, hogy giga méretű mágikus kardot húzzon elő Inori mellkasából. Vele irtózatos pusztítást képes végrehajtani az idegen földről (tkp. az Európai Unióból) érkezett katonák között, ami pedig igen értékes személlyé teszi az ellenállás szemében. Japánt ugyanis szép lassan egy vírus kebelezi be, ami miatt vesztegzár alá került, és a külföldi hatalmak a veszélyes helyzet miatt azt fontolgatják, hogy nem vethető el a genocídium lehetősége sem, aminek persze a lakosság nem nagyon örülne. Ezért jött létre az ellenállás, kinek tagjai Sírásóknak nevezik magukat.


Szereplők

Shu a főszereplőnk, aki egy tipikus jóravaló fiú, de szerencsére nem marad végig ugyanebben a skatulyában a történet során. Dinamikusan alakul a jelleme, hol szeretjük, hol utáljuk, hol pedig nem nagyon értjük, miért teszi azt, amit. Elég összetett karakter, számos hatás éri, és a múltja sem egyszerű, szóval rétegződik a személyisége rendesen, ahogy különféle változásokon megy át.
Inori a kötelező szeretni való kislány, aki viszont jó nagy sablon lett a suttogó beszédével (amit gondolom cukinak/erotikusnak szántak) és ártatlan arcocskájával. Őt igazából csak a Shu-hoz való viszonyán keresztül lehet értékelni, és valóban csak akkor változnak jellemvonásai, amikor a srác is változik. Nem alakul ki köztük igazi szerelem, kapcsolatuk inkább plátói. Ja, és amúgy énekesnő is, ezért a sorozatban többször dalra fakad.
Gai a harmadik főszereplő, aki nem túl pozitív karaktere ellenére a legrokonszenvesebb figura. A hosszú hajú, komor férfi a feje az ellenállásnak, aki mindig tudja, mit kell tenni. Az ő alakja is folyamatos formálódáson megy át, szintén vannak periódusok, amikor drukkolunk neki, és van, amikor nem értjük, hogy lehet ilyen szemét. Az is árnyalja, hogy gyakran nincs túl jól (egészég szempontjából), és tele van kétségekkel, de ezt csak mi láthatjuk, mindenki más szemében ő az erős vezér.
A többieket nem boncolgatnám nagyon, ahogy azt maga az anime se teszi. A mellékszereplők kevéssé vannak bemutatva, érezhető, hogy egyesek kizárólag azért léteznek, hogy előrébb gördüljön a cselekmény. Ez a legjobban a "negatív" oldalon jön elő, ahol pedig remek alakok tűnnek fel, hogy aztán semmi érdemlegeset ne tudjunk meg róluk, és a jelentőségük is nulla legyen végül. Ilyen Makoto Waltz, akinek pedig már a kinézete is vérfagyasztó, vagy Daryl, aki szintén príma alapanyag lett volna egy utálatos ellenséghez. Nos, mindkettő csak reménység marad. Waltz pár kisszerű gaztett után elhalálozik, Daryl pedig eltünedezik, és csupán a végén kap valami kárpótlás-akciót. Ezt kifejezetten sajnáltam.


Stílus, hangulat, konklúzió

Nem lehet nem érzékelni a hasonlóságot a Guilty Crown és a Code Geass között, tehát aki az utóbbit szerette, annak mindenképp ajánlható a GC. Mindkettőben egy alárendelt, szenvedő Japánt láthatunk, mindkettőben mecha robotok szerepelnek az összecsapásokban, és mindkettőben van egy varázslatos erő, ami felülmúlhatatlan előnyt szerez bárkivel szemben. Továbbá mindkettő jól sikerült. Igen, a Guilty Crown is egy jó anime lett, de persze nem én írnám a kritikát, ha nem kötnék bele, ahol tudok.
Vegyük például a stílus sajátosságait, amiket sajnos ez a sorozat sem tud levetkőzni. Itt remekül el lehetett volna felejteni a robotos harcokat, ugyanis semmi jelentősége nincs annak, hogy a csatákat ezekkel vívják. Sokaknak idegesítő lehet az „iskolások a képzett katonák ellen” szindróma is, ami nem túl életszerű ugyebár. Megvannak a kötelező magánélet-elemek (suli, összeköltözés, titkos szerelmek), meg a giccs-faktor (Inori énekel egy dalt, erre az egész világ kigyógyul a fertőzésből… uhh), de ezeket szerencsére nem vitték túlzásba, amiért nagyon hálás voltam.
Ellenben a Void-koncepció jól ki lett találva, bár ott is akadnak kérdéses dolgok. Mindenkiben saját, egyedi Void rejtőzik, amit csak kivételes személyek láthatnak kívülről (pl. Gai), és csak még kivételesebbek tudják őket kiemelni az emberekből (Shu). Vannak teljesen érdektelen Void-ok (hűtőszekrény és hasonlók), de vannak baromi ötletesek, mint az esernyő, amivel megvédenek egy hajót a rakétatámadásoktól, vagy a kamera, ami bármilyen ajtót kinyit. Az viszont nem túl logikus, hogy az anime elején mindenki elájul, amikor kiszedik a Void-ját, de később már nem történik ilyesmi, és az ellenállók a saját Void-jukat kezdik használni (értsd: Shu kiszedi belőlük, majd a kezükbe adja). Aztán még később megint van, aki elájul kivételkor, tehát kissé önkényesen kezeli a film ezt a dolgot, ahogy Shu-nak épp jól jön. Az mondjuk egy nagyon szép rész, mikor kiderül, hogy a tolószékes Ayase Void-ja lábakat rejt, így azzal akár futhat is…
A történet nem nélkülözi a drámaiságot, bár messze nem halálozik el annyi szereplő, mint más hasonló hangvételű alkotásokban. Érdekes volt látni, amikor Tokyo karantén alá kerül, és a suliban eluralkodik a klausztrofóbiás hangulat. Itt Shu szinte becsavarodik, és a dolgok irányítójaként királynak kezdi nevezni magát - ezzel bejön a képbe egy darkos stílus. Itt-ott néha nekem ellaposodott a cselekmény, de sikerült mindig újra felkelteni a kíváncsiságomat, hogy akkor most vajon merre kanyarodik a sztori. Az utolsó részekben már erősen koncentrálni kell, ha érteni akarjuk, ki kicsoda, mit akar, és kinek kellene drukkolni. Shu és Gai többször is térfelet váltanak, így ezt nehéz eldönteni.
A fertőzés szintén egy központi elem, és állati durva fordulat volt, amikor kiderül, hogy az emberek mellett a gépekre is átterjedhet. Itt, az írás vége felé tennék is egy kis kitérőt ennek apropóján. A Guilty Crown-ban a fertőzés "kristályosodásként" van jelen, tehát aki beteg lesz, azt gyönyörű, rubin színű kristályok borítják be szép lassan (vagy gyorsan). Ez megint egy állandóan jelen lévő dolog az animékben, amiről talán nem írtam a régi "Anime jellegzetességek" cikkemben, pedig megér egy-két mondatot. Nem konkrétan a kristályosodásról van szó, hanem hogy a rend/tisztaság/szépség/szimmetria-mániát mennyire visszatükrözik ezek a rajzfilmek. Jelen műben is szinte fájó, hogy mindenki szép, minden tiszta, a gépezetek csillognak, a fegyverek visszatükrözik a fényt, az emberek mindig makulátlanul festenek, az idősebb karakterek valós életkoruknál nagyjából 20 évvel néznek ki fiatalabbnak. Ha mindezek amerikai rajzfilmekben köszönnek vissza, észre sem veszem, mert azok minősége meg sem közelíti az animék komplexitását, de itt bármikor lehetne kicsit jobban az élethűségre törekedni. De nincs rá szándék. Érdekes ennek pszichológiája, hogy vajon miért szomjazza a japán lélek, hogy a szétbombázott utca se legyen koszos, és a romok szépen az út két oldalán helyezkedjenek el. Vagy hogy egy betegség is esztétikusan folyjon le. És hogy ha mondjuk Shu a kristályosodás kezdeti fázisába kerül, akkor persze minél menőbb módon, csak a jobb szemét körülvéve jelenjen meg három kristály, mintha egy cool pirecing/tetoválás lenne. Na de bocsánat az elkalandozásért. A Guilty Crown egy kifejezetten színvonalas alkotás, gyönyörű rajzzal, elegendő csavarral, és eredeti ötlettel. Kissé túlbonyolítja a dolgokat, de aki szereti ezt a vonalat, az nem fog csalódni.


2016. március 4., péntek

Tengen Toppa Gurren-Lagann

Történet

Hogy a Föld nevű bolygón járunk-e vagy sem, számomra nem derült ki, mindenesetre az emberek elég faramuci körülmények között élnek, konkrétan a föld alatt. A felszínt egy másik faj uralja, vagyis fajok, mert mindenféle kinézetű, állati lények is akadnak köztük. A humanoid egyedek tulajdonképpen száműzöttként sínylődnek, nem merik "felásni" magukat a kék ég alá. Azazhogy egyvalaki mégis ezen töri a fejét: Kamina, a nagydumás, nagymenő srác, akinek végtelen önhittségében sikerül is a dolog. Egyben magával rántja barátját, Simont, és közösen lelnek rá egy robot fejére, amit elneveznek Lagann-nak. Ennek segítségével már képesek felvenni a gyengébb ellenfelek ellen a harcot, majd később meglesz a "torzó-robot" (Gurren) is. A fejet Simon, a testet Kamina vezérli teljes összhangban. Később rábukkannak egy emberekből álló alakulatra, kiderül tehát, hogy nincsenek egyedül a felszínen. Az ellenség azonban egyre nagyobb hullámokban támad, és fel kell venniük a kesztyűt.


Szereplők

Simon a főszereplő, aki nagyon erősen emlékeztetett az Accel World főszereplőjére, bár annyira azért nem idegesítő, és nem is annyira pancser. Nem mentes azonban a bénázásoktól, és hajlamos a depresszív reakciókra is, ha valami nagyon nem sikerül. Szóval Simon kicsi is, pufi is, izgulós is, de persze épp ezért szerethető.
Kamina épp az ellentéte. Túlteng benne az önbizalom, mindig mindenbe fejest ugrik, nem ismer félelmet, és ügyes is. Természetesen a magas, izmos srácot nem vetik meg a nők (azaz konkrétan egy nő), de a párkapcsolatok terén azért még neki is van mit tanulnia.
Yoko a harmadik fő karakter, a kötelező eye-candy. A vörös hajú, melltartót és kisgatyát hordó csaj a felszíni alakulat fő harcosa és mesterlövésze. Igazi harcos típus, de azért nőből van. Valamint a szemlegeltetés fő forrása a sorozatban.
Nia is fontos, ő a felszínt uraló királynak a lánya. Apja a szemétre vetette porontyát (szó szerint), Simonék megtalálják, és így a naiv bakfis hozzájuk csatlakozik. Túl sok minden nem mondható el róla, de szerencsére nem annyira jellemzik azok az erőltetett klisék, amik a hasonló hercegnő-figurákat az animékben.
Van még Rossiu, aki egy föld alatti szektából csatlakozik hőseinkhez. Ő, ahhoz képest hogy nem főszereplő, elég jól árnyalt, érdekes jellemmel megáldott karakter. Aztán ott van Leeron, a homokos gépész, és Lordgenome, a gonosz uralkodó.


Stílus, hangulat, konklúzió

Ez egy nagyon lightos, nagyon színes, és olykor nagyon harsány produkció. Nem hiányzik a baromkodás sem, ez minden epizódnak szerves része. Továbbá megvannak a villantós jelenetek, de erre túlzottan nem mennek rá. Van szerelem, vannak komoly hangulati elemek, néha felmerülnek elgondolkodtatóbb kérdések, szóval nem csak a hatásvadászatról van szó, de az akciók azért kellően látványosak, és általában nélkülöznek minden realizmust. Amikor 200 gép jön Simonék ellen, ronggyá lövik őket, aztán 10 perccel később mégis ők győznek, és semmilyen lényegesebb szereplőnek nincs semmi baja, az ugye nem túl valid.
Érdekesek voltak a megjelenítési formák a figuráknál. A rajz nagyon szép tud lenni, de olykor teljesen elnagyolt - láthatóan szándékosan. A felszínen uralkodókat igazából nem értettem, hogy ők micsodák, mert vannak teljesen emberiek (mint például Lordgenome), de van például egy teknős és krokodil keverékére hajazó parancsnok, meg van egy madár-csávó is, akinek tyúk-katonák (!) lesik kívánságait. Vicces egy másik parancsnok robotja is, aminek tűsarkú lábai vannak. Nia szemei se semmik, mert konkrétan rózsaszín VIRÁG-alakzat (!) van bennük, de a legdurvább Simon egyik bajtársa, aki egyszerűen egy stilizált bohócként van megrajzolva. Ezt a csókát én mindig óriási szemekkel bámultam, nem tudtam felfogni, hogy ez mi akar lenni. Ott van például a tökéletesen kidolgozott Yoko, és mellette áll egy piros orrú, karika szájú, csíkos pólós, pár vonallal megrajzolt skicc. Valaki itt nagyon mókás volt.
Az anime 27 részes, és úgy láttam, ezt egybe számolják, pedig olyan, mintha két évad lenne. A 15. részben Simon két perc alatt elintézi a főgonoszt, és ezzel egy korszak lezárul. A 17-ik részben 7 évvel később folytatódik a történet, és Kamina városában (igen, Kamináról nevezték el a várost, aki a 8. részben életét veszti... hupsz, spolier) minden szép és jó. Persze innentől újabb problémák bukkannak fel.
A Tengen Toppa Gurren-Lagann egy jó kis sorozat, a saját külön bejáratú hibáival, de aki eredetiségre vágyik, ne itt keresgéljen. Teljesen tipikus anime, annak minden elemével. Még a kötelező strandolós rész is megvan. Apropó, kiborulok attól, hogy minden anime sorozatban el kell menni a szereplőknek a tengerpartra, csak azért, hogy a nőket megnézhessük bikiniben. Itt külön röhögni lehet azon, hogy Yokonak a hétköznapi szerelése konkrétan kisebb, mint a fürdőruhája...




2015. május 22., péntek

Casshern Sins

Történet

Luna meghalt. Lunát megölte Casshern.
Miért tette? Vagy talán mégsem tette meg?
Annyi bizonyos, hogy Luna távoztával megkezdődött a pusztulás. A robotok, kik egykoron halhatatlanok voltak, most elrozsdállnak, szétmállnak, egymás után hullanak porba. Miért van ez? Megállítható a folyamat? Vagy tényleg vége a világnak? Ki a felelős? Ki segíthet? Talán Luna? De ha meghalt, akkor mégis miért beszélnek egyesek róla úgy, mintha még mindig élne? És ha él, akkor merre van? És miért nem segít?
A Casshern Sins története nem is igazi történet. Ez az anime az életről és a halálról, a pusztulásról, a világ végéről, a reményről és a beletörődésről szól. És mint ilyen, erősen rétegmű. Akinek az első rész nem tetszik, az abba is hagyhatja, mert a többi se fog. És aki katarzist vagy világmegváltást vár, az csalódni fog. A Casshern Sins filozofikus, de jobb szó talán, hogy hangulati alkotás. Ebben erősen emlékeztet az Ergo Proxy című animére, még a cselekménye is nagyon hasonló. A szereplők vándorolnak a pusztaságban a semmi közepén, körülöttük a kihalt világ. Persze vannak találkozások, jó és gonosz robotok, de mintha mindenkinek meg lenne írva a végzete.


Szereplők

Casshern egy robot. Azt hiszem, legalábbis, mert ebben a műben ezt nagyon nehéz megállapítani a főbb szereplőkről. Azok közé a kiválasztottak közé tartozik, aki valamiért nem pusztul. Sőt. Ha megsebzik, akkor sebe begyógyul. Mondhatnám, hogy egyedi figura ezzel a képességgel, de nem, mert Luna is hasonló lény, mint ahogy Friender-en, a gépkutyán sem látszódnak a rothadás jelei.
Luna tehát valamiféle istennő, aki az életet és egyben a halált is jelképezi. Egyáltalán nem pozitív figura, de ez csak később derül ki, amikor megismerjük őt. Valójában eléggé semmilyen, mintha emberi ésszel nem nagyon lehetne felfogni gondolkodásmódját, és hogy mit miért tesz.
Aztán itt van Dio és Léda. Ők olyan teremtények, mint Casshern, legalábbis külsőre. A főhőshöz hasonlóan nagy harcosok, és a világ uralására szövetkeznek. Bár úgy tűnik, mintha egy pár lennének, valójában nincs igazi szerelem köztük, inkább csak a közös cél köti össze őket.
Breaking Boss lenne a főgonosz, és lehet sejteni, hogy ő minden rossznak az okozója, de a sorozatban teljesen háttérben marad, és csendesen megfigyel. Az anime készítői nem tudtak ellenállni a csábításnak, hogy az utolsó részben legyen egy összecsapás a főgonosz és a főszereplő között, de abszolút nem ezen van a hangsúly. Breaking Boss ugyanúgy a haldokló világ foglya, attól függetlenül, hogy ez őt csöppet sem érdekli, és csak az áskálódás jár a fejében.
Lyuze Casshern mellett „a lány”. Eleinte meg akarja ölni a férfit, hisz Casshern megölte a nővérét, aki Luna testőre volt. Aztán rájön, hogy Casshernt csak felhasználták, és a halhatatlan harcos semmire sem emlékszik abból, ami történt (ez így is marad a sorozat végéig).
Oji és Ringo végigkísérik hősünket az útján, de én a kislánytól (Ringo) egy idő után kiütést kaptam. Olyan szintű cukifaktor lett általa az animébe ültetve, hogy az durván megfeküdheti az ember gyomrát. A hangjától a vége felé már totál kész voltam.


Stílus, hangulat

A rajz nagyon szép, és teljesen egyedi. Még csak hasonlót sem láttam az eddigi animék során, szóval már csak emiatt is érdemes egy pillantást vetni rá. A színek persze nem tombolnak, minden és mindenki szürkés, és a kép néha kicsit homályos, elmosódott. A világ szeles, poros, sötét és lehangoló. Az arcok persze kifejezőek, vannak hatalmas szemek, és mindenki ultra vékony (Breaking Boss-t és Oji-t leszámítva).


Benyomások, konklúzió

A Casshern Sins egy sajátos hangulatú alkotás, sokkal inkább hasonlítanám egy festményhez, mint egy filmhez. Nagyon erős atmoszférája van, de az statikus, semmint dinamikus. Eszembe jutott A kis herceg is, mint analógia. Casshern találkozik különféle alakokkal, akiknek megismeri a történetét, céljait, vágyait. Aztán beszélget és/vagy harcol velük, aztán továbbmegy. Megoldás nincs, mint ahogy cél sem. Életek és sorsok vannak. A tempó lassú, kevés az esemény, sokaknak emiatt mérhetetlenül unalmas lehet. A Casshern Sins sokkal közelebb áll a művészfilmekhez, mint a szórakoztató animékhez. Ami személy szerint nekem zavaró volt, az az örökös kérdés, hogy itt most mindenki robot-e vagy vannak emberek is. A filmben elhangzottak alapján ugyanis vannak, mi mégsem látunk egyet sem. Ringo például gyerek, de egy részben lehet látni, hogy rozsdásodik, aztán a film végén felnő. Most akkor ez hogy van? Vagy Luna testőre, aki egy férfi képében védte úrnőjét, de amikor elbukott, akkor már egy teljesen más külsejű bádogemberként járja a pusztát. És Luna micsoda? És Casshern? Szóval egy csomó kérdés marad megválaszolatlan, ami azért furcsa volt. És most csak egyetlen homályos témakört vetettem fel, ilyenből van még pár. Mivel a sorozat 24 részének lényegét nagyjából a felében el lehetne intézni, így lett volna idő, hogy valami ezekből kiderüljön. De persze ez szándékosan van így, hisz másképp a Casshern Sins már nem lenne az, ami.
Minden fentitől függetlenül egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem, de a forró vérmérsékletűek kerüljék. Nyugodt lelki állapotban, vagy félálomban azonban tökéletesen fogyasztható.




2014. október 27., hétfő

Gatchaman Crowds

Történet

Hajime, a szeleburdi diáklány egy origamikat hajtogató, lebegő öregemberbe botlik, aki kétértelmű mondatokkal meginvitálja őt egy titkos, misztikus társaság, a gatchamanok tagjai közé (még olvasod a cikket?). A lányka persze minden különösebb megdöbbenés nélkül veszi ezt tudomásul, és örömmel csatlakozik a legendás csapathoz. Mindeközben a világban (de legalábbis Tokióban) tombol a virtuális őrület, a Galax nevezetű közösségi játszótér, ahol az emberek avatarjukat irányítván beszélgetnek egymással és sokan az életük legnagyobb részét ezen a hálón lógva élik le. Hogy mi köze ennek a gatchamanokhoz? Nos, a csapat az emberek védelmére esküdött fel, és lassan kiderül, hogy a Galaxot kitaláló entitás a világ elpusztítására tör.


Szereplők

A gatchaman soraiban megoszlik az emberek és a földönkívüliek aránya. Számomra nem annyira lett világos, hogy tulajdonképpen miért is küzdenek egy másik bolygó lakosai titokban a földi emberekért, de hát biztos ilyen önzetlenek.
JJ, a lebegő, verselő, papírfigurákat vagdosó öreg egyfajta istenség. Azt gondoltam, hogy ő egy fontos karakter lesz, de legalább a sorozat végén fellebben róla valami, de nem. Az égvilágon semmi lényegeset nem tudunk meg szándékairól, és összesen nem látjuk 10 percnél többet a 12 részben.
Sugane, a szőke, szamurájkardos fiú szintén teljesen elsikkad az anime második felében. Az elején ő pátyolgatja Hajimét (vagyis inkább próbálja visszafogni, hogy az minél levesebb hülyeséget csináljon), meg harcol egyet-kettőt, de aztán szintén nem lesz nagy szerepe. Joe, a halálosan laza, folyton cigiző csávó ugyancsak nem kap sok terepet. A sorozat közepén el is tűnik, és csak a fináléban tér vissza a játékba.
A csapat vezetője (ha nem számítjuk JJ-t, de ő úgyse csinál semmit) egy Paiman nevű pandamaci. Igen, egy pandamaci, vagy legalábbis egy pandamaci külsejű idegen lény, akinek legfőbb tulajdonsága, hogy mindennek jó, csak vezetőnek nem. Konkrétan mindent elszúr, bármit is csinál, nincsenek ötletei, gyáva, béna, folyamatosan kiabál mindenkivel és idegbeteg. Ennek ellenére nem nagyon lehet rá haragudni, inkább szánni való, illetve talán őt szánták humorforrásnak, de ez valahogy felemásan sikerült.
Aztán ott van még Utsutsu, aki szintén nem egy nagy akcióhős, de legalább jó nézni, ugyanis a zöld hajú kiscsaj folyton egy ujjnyi vastag fehérneműt visel ruhaként. A „kiscsaj” meghatározás mondjuk félrevezető, mert Utsutsu (imádom a nevét) szintén idegen lény, egyfajta növényi életforma. Ez meg is mutatkozik abban, hogy képes gyógyítani, illetve hogy részenként tizenhétszer mondja el, hogy „álomszuszék vagyok”. És tényleg, mintha mindig kómában lenne.
O.D. leginkább egy homokos transzvesztitának tűnt, mind kinézet, mind viselkedés alapján, de az utolsó részeknél kiderült, hogy ő is űrlény. Rui szintén egy transzvesztita (kissé fura a készítők vonzódása ehhez a vonalhoz…), aki kezdetben a Galaxot irányítja, de végül a Berg-Katze nevű gonosz idegen visszaveszi tőle a rendszer feletti uralmat (ugyanis ő adta neki oda, hogy tereljen bele minél több felhasználót), hogy aztán csak pusztításra használja azt. Berg-Katze (hegyi macska?) egy nőnek kinéző valami, fűrészfogas szájjal és teljesen őrült elmével. Egy idő után valahogy szimpatikussá vált, hogy tulajdonképpen nem akar semmit, csak jól szórakozni, és ez nála a totál káoszt jelenti. Vicces, hogy gyermeki énje egész jól kijön a főszereplő Hajime szintén infantilis énjével. Olykor tök jól eltársalognak, miközben elvileg halálos ellenfelek.


Stílus, hangulat

A rajzzal kezdeném, ami nekem elég furcsa volt, elsősorban a hajon lévő kör alakú fénylések és az ellipszis alakú szemöldökök miatt. Ez utóbbitól például a szőke Sugane rettentő idétlenül néz ki. Az ábrázolás inkább a komolytalanabb irányba mutat (a Galax is elnagyolt, babaszerű felhasználókat jelenít meg). Ennek ellenére a Gatchaman Crowds nem lett igazán aranyos, és nem lett vicces sem. És mivel komolynak sem komoly, és nem is véres, így leginkább semmilyen lett. Harcok csak elvétve akadnak, azok sem eredetiek. Nem szenvedtem, miközben néztem, de semmit sem mozgatott meg bennem.


Benyomások, konklúzió

De persze értjük mi, hogy vannak itt fontos mondanivalók, hiszen láthatjuk, ahogy a közösségi alkalmazásnak egyre nagyobb a befolyása, és egy idő után már életek függnek tőle. Rui jóra akarja alkalmazni, megmenteni a bajba jutottakat, kiváltani a rendőrséget, tűzoltókat, mentőket („nem kellenek hősök, mindenki legyen hős”), de Berg-Katze ugyanolyan könnyedén fordítja az egészet rosszra. Talán tényleg a mondanivaló, a technika veszélyeire való figyelemfelhívás a Gatchaman Crowds legfőbb erősége. Sajnos a többi része kicsit közepesre sikerült.



2014. június 15., vasárnap

Dear S

Történet

Japánban (hol másutt?) leszáll egy UFO, és topmodell alkatú lánykák lépnek elő belőle. Ők a DearS faj, akik voltaképpen rabszolgák, és egy másik galaxisból jöttek. Hogy miért, az nem derül ki, mint ahogy az sem, hogy kiknek a rabszolgái. Mindenesetre érdekes, hogy 100%-ig emberi kinézetük van, csupán sokkal (?) szebbek mindenkinél, illetve mindegyikük vastag nyakörvet visel. Egy borús napon egy teherautó felborul az úton, amiből egy DearS példány gurul ki. A lányt egy Takeya nevezetű iskolás fiú találja meg, és fogadja be.


Szereplők

Takeya a már unalomig ismert tinédzser, aki alapvetően jószívű, de persze ezt sosem nem mutatná ki. Ahogy azt már megszokhattuk, legjobban akkor borul ki, ha egy gyönyörű, fiatal lány szeretne tőle valamit, mondjuk megcsókolni, vagy rámászni minél kevesebb ruhában. Természetesen a srác ilyenkor ordítva menekül, ki ne tenné ezt a helyében…
Ren (eredeti neve – vagyis inkább sorozatszáma – iszonyú hosszú, és csak ezt az első tagját jegyzik meg) a „hibás”, zöld hajú DearS. Eleinte még japánul sem tud, de aztán pár óra alatt megtanul (ebben jeleskedik ez a faj). Ahogy ez az idegeneknél szokás, azonnal alárendeli magát a „tulajdonosának” (ez lenne Takeya), és mindenben szolgálni szeretné. Ezt a fiú nem tudja értelmezni, és próbálja normális viselkedésre nevelni Rent. A lány amúgy visszafogott, kissé bamba, és elég ügyetlenke.
Nem úgy, mint a másik Dears, Miu. Ő, ahhoz képest, hogy szintén szolga, eléggé öntudatos, és hangoskodó. Érdekessége, hogy a haja körülbelül 20 kilót nyomhat, és a földet verdesi. Ő képviseli a DearS-eket abban az iskolában, ahol Ren is felbukkan Takeya oldalán.
Takeya szomszédja és gyerekkori barátja Neneko. Ő egy különleges anime-szereplő, mivel elég csúnyácska, és folyamatosan beleszól Takeya életébe. Persze mi már az első perctől tudjuk, hogy Neneko titokban szerelmes a fiúba, de ezt sosem vallaná be. Érdekes volt, hogy a sorozat végén mégsem jönnek össze, hanem a srác inkább a hatszor szebb Ren felé orientálódik. Bár talán ez mégsem olyan meglepő…
És hátra vannak még azok a karakterek, akikről nagyon keveset lehet megtudni az animében. Ilyen Nia, a félig macska (?), félig lány DearS, akinek szerepeltetésében semmi értelmet nem tudtam felfedezni, cserébe viszont irtó idegesítő. Képzeljünk el egy figurát, aki úgy néz ki, mintha valami mesejáték maskarát viselne, egész nap háztetőkön ugrándozik, és minden mondatát úgy zárja le, hogy „nyaa”. Aztán DearS szereplő még egy domina szerkóban pompázó, korbácsos nő, aki a faj vezetője, és az ő „verőlegénye”, a latexruhában feszítő, fehér hajú, óriás srác.


Stílus, hangulat

Szerintem már az openingnél eldől, hogy ki fogja azonnal kikapcsolni az animét. Ilyen cukormázas, rózsaszín cukimuki dalocskát, amit levágnak, nem sokat hallhatunk, és ettől persze a képi világ se marad el. A rajz amúgy nem túl nagy szám, de ez betudható annak, hogy nem mai darabról van szó (2004).
A sorozat nem más, mint hülyéskedések és erotikus utalások összessége. Valódi történet nem nagyon van, így én végig úgy éreztem, hogy egy életképet nézek, sehova nem haladt az egész. Az utolsó részbe azért csempésztek némi bonyodalmat, de senki nem fog a szívéhez kapni. Akciók (harcok) nincsenek, ellenben aki szereti a gegeket, a pofák vágását, a félreértésekből adódó vicces szitukat, az jól ellesz vele. És ott van még az erotika, ami azért nagyon lightos, nem kell nagy fülledtségre gondolni.


Benyomások, konklúzió

A DearS azért bosszantó, mert csurig van a japán perverziókkal (iskoláslányok, rabszolgák nyakörvvel, gyönyörű csajok, akiknek nincs akaratuk, stb.), de mindezt egy szuper-aranyos papírba csomagolja, egyszóval: sunyít. Minden percéről ordít a bujaság, elég ha csak Takeyáék tanárnőjét nézzük, aki minden részben más prosti-szerelést ölt magára, és annyit nyögdécsel, hogy egy pornófilmben nem hallunk ennyit. De az egész kedvesen, butácskán van előadva, csak nehogy félrevezessen ez bárkit, aki a tízéves gyerekének adná a kezébe a sorozatot.
Természetesen megvannak a kötelező elemek, mint a kaja (itt a dinnyés kenyér a rajongás tárgya), illetve olyan értelmezhetetlen elemek, mint a minden részben öt másodpercre bevágott kertészkedő igazgató, vagy az iskola szépfiúja, akit körülrajonganak a lányok.
A DearS tehát egy látensen perverz cukibomba, mindenki eldöntheti, kell-e neki ilyesmi.




2014. május 1., csütörtök

Accel World

Történet

A jövőben járunk, ahol Haruval, az alacsony és dagadt kisfiúval ismerkedhetünk meg. Ő egy igazi lúzer, aki kizárólag a virtuális világban érzi jól magát, ott teljesít kimagaslóan. Erre figyel fel egy Black Lotus nicknevű virtuális játékos, aki bevezeti a srácot a Felgyorsult Világba. Ez egyfajta MMO (Massive Multiplayer Online game, azaz többszereplős, valós időben zajló játék), ahol virtuális harcosok mérkőznek meg egymással, és közben szépen fejlődgetnek. A Maximum a 10-es szint, amit azonban még senki nem ért el, de mindenki áhítozik rá. Black Lotus-ról kiderül, hogy ő egy 9-es szintű „Király”, aki épp légiót szervez magának. A múltja elég szégyenletes, mert régebben megölte a Vörös Királyt, és ezért a többi király kiátkozta soraiból. Most, sok idő elteltével újra színre kíván lépni, elsősorban Haru segítségével. A fiú ügyesen küzd, és nemsokára szárnyakat szerez avatarjának, ami teljesen egyedi jelenség a Felgyorsult Világban. Erről a játékról amúgy nem sokan tudnak, lévén csak bizonyos kor alatt lehet „telepíteni”, másrészről pedig aki „kiesik” (tehát végérvényesen elpusztítják a karakterét), annak emlékeiből a program kitörli magát, illetve az illető soha többé nem tud még egyszer visszacsatlakozni.

Szereplők

Haru tehát a főszereplőnk, aki legnagyobb pancser, akit valaha is láttam animében. Már a megjelenése is szánalmat keltő (törpe, túlsúlyos, mindenkinél háromszor nagyobb szemekkel rendelkezik, igazából a feje kétharmadát elfoglalják a látószervei), és amúgy is túlérzékeny. Szívatják is rendesen az iskola rosszfiúi. Online terepen egy béna kismalac az avatarja, bár a Felgyorsult világban már legalább kap egy normális megjelenést. Nekem az volt a bajom vele, hogy áldozati viselkedése erősen el lett túlozva, egy idő után kifejezetten idegesítő, hogy ötpercenként bocsánatot kér valakitől.
Black Lotus polgári neve Kuroyukihime (nyelvtörőnek sem rossz). A fekete hajú csajszi mindig nyugodt és elegáns, igazi királynőként viselkedik a valós életben is. Érdekes, hogy menet közben szerelmet vall Harunak, aminek nem tudom, mennyi realitása van, mert sosem viselkednek úgy, mint egy szerelmes pár. A fiú el se tudja képzelni a dolgot (ami érthető), a lány pedig még egy puszit sem ad neki soha. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, elég egyértelmű, hogy Kuroyukihime csak a légiójához akarja láncolni Harut ily módon.
Taku a főszereplő legjobb barátja. Ő is nyugodt típus, és kendo-edzésekre jár. Innen ismerjük meg a sorozat „főgonoszát”, Noumit. A vékony srác legyőzi Takut egy kendo-párbajban, majd kiderül, hogy mindez a Felgyorsult Világ által alkalmazható képességgel sikerült neki. Ugyanis ha valaki belép az online térbe, akkor minden valós másodperc 16 perc virtuális időnek felel meg. Eközben egyesek még mozogni is képesek, így persze hihetetlen előnyökhöz juthatnak a valóságban. Ez az egész koncepció amúgy eléggé messzire vezethetett volna, például hogy mikre képes valaki, ha visszaél a dologgal, de az anime nem ment bele ennél jobban. Na de vissza a szereplőkhöz.
Fontos még Chiyu, aki Taku és Haru barátja. A csaj csak később csatlakozik a Felgyorsult Világhoz, mert zavarja, hogy barátai állandóan arról beszélnek, és ő kimarad ebből. Avatarja egy gyógyító képességgel megáldott karakter lesz (tehát egy „healer” – MMO-sok előnyben). Chiyu szendének tűnik, de nem nagyon fogja vissza magát, ha Haru csábítgatásáról van szó. Nem tudni, hogy vajon ő is valamiért cserébe kelleti magát, vagy tényleg érez valamit a kis gömböc iránt, de egyszer még le is vetkőzik neki (Haru persze képtelen élni a lehetőséggel).
És nem utolsó sorban lényeges szereplő a Vörös Király utóda, a Vörös Királynő (Scarlet Rain), aki a valóságban egy 11 éves kislány. Legalább olyan elszánt, mint Black Lotus, és egy nagyon komoly képessége van avatarként, nevezetesen egy gigantikus erőddé tud változni, ami csak úgy ontja magából a rakétákat. Még ő is hajlamos poénból csipkelődni Haruval, így tehát egy jó kis hárem alakul ki a fiú körül.

Stílus, hangulat

A rajz gyönyörű, egy rossz szavunk se lehet. Attól is leesett az állam, hogy az AnimeAddicts csapata milyen minőségben rakta bele a filmbe a magyar feliratokat. Amikor a legkisebb számítógépablak szövege is magyarul jelenik meg, az nagyon durva. A sorozat zenéje sem rossz, főleg ahogy az ending gitárszólója kezdődik.
A stílus inkább komoly, viccelődés csak elvétve akad benne. Pedig a témát nehéz komolyan venni, hisz a valóságban ugye semmi sem történik, minden, aminek tétje van, egy virtuális játék tétje. Ha például megölnek valakit, hát ez van… valójában éli tovább az életét, csak már nem mehet vissza játszani többé. Persze ez Haru esetében komoly jelentőséggel bír, hiszen más területen nem nagyon jeleskedik… Akik szeretik az MMO-kat, vagy a mechás stílust (a legtöbb avatar páncélos robotként küzd), vagy a Mortal Kombat-szerű harcokat (mindig láthatóak a párbajozók életerő/képesség csíkjai, illetve a hátralévő idő), azoknak bejöhet a sorozat, akiket pedig a hideg ráz az ilyenektől, azoknak inkább nem ajánlanám.
Néha túl sok a beszélgetés magáról a játékról, és a drámázás is. A jó oldalon álló szereplők hiperérzékeny lelkülettel lettek megáldva, az utolsó részben például átlagosan háromszor sírja el magát minden karakter. Szóval túl lelkizős lett, pedig – hogy újra mondjam – végig csak egy játékról van szó.

Benyomások, konklúzió

Összességében teljesen rendben van az Accel World, bár amennyire el van túlozva az események komolysága, annyira nem lett végül nagy íve az animének. Nincs igazából végső cél (ja de, a 10-es szint, de ezt végül nem érik el), és a Királyok háborújával sem történik semmi. A főszereplő királynőkön kívül egyedül a Sárga Király tűnik fel, de ott is elmarad az összecsapás. Nagyon érződik, hogy a sorozat csupán egy jóval nagyobb történet kezdete. A 24 rész utolsó harmadára Black Lotus karaktere és céljai is teljesen háttérbe szorulnak, és végül Noumi lesz a legyőzendő főellenség. Az ő személyiségét végtelenül gonoszra és betegesre szabták, nagyon nehezen veszi be az ember gyomra, hogy a 13 éves, amúgy a hétköznapokban teljesen normális srác ennyire gyűlöl mindenkit, és ilyen romlott a felfogása. Az is furcsa, hogy amikor legyőzik, és eltűnik a Felgyorsult Világból, később semmire nem emlékszik. Az oké, hogy nem emlékszik a programban történt dolgokra, de miért nem emlékszik arra, amit a valóságban csinált?
Az Accel World amúgy elég lehangoló képet nyújt a jövőről: minden neuro-linkeken keresztül történik, és mindig mindenkinek a nyakán van a szerkezet. Az anyuka ezen keresztül tölti fel kisfia zsebpénzét, de még a WC-n ülve is a virtuális térben kóborolnak a gyerekek. Ettől mondjuk már nem is vagyunk olyan messze…




2014. január 11., szombat

Sky Girls

Történet

Nos, a Sky Girls sem vált a kedvenc sorozatommá, de nézzük, miért is lett így. Sztori szempontjából semmi probléma nincs, érdekes, hogy erősen hajaz a mostanság moziban játszott Tűzgyűrű (Pacific Rim) alkotásra, vagyis inkább a film hasonlít az animére. A földet mindenféle szörnyek (ún. Férgek) támadják, melyek egy másik dimenzióból bukkannak elő, és döntik romba a városokat. Az emberek felfedezték, hogy a leghatásosabb módszer ellenük a repülő robotok használata, amiket a bennük lévő pilóták vezérelnek. A sorozat kezdetén éppen békés időszak van, de készülni kell a következő konfliktusra, így a hadvezetés három tehetséges gyereklányt soroz be pilótának. Ők alkotják a Sky Girls csapatát, az ő hétköznapjaikat kísérhetjük nyomon.


Szereplők

Már az alaphelyzet is felbosszantott kissé, mert elég nehéz felfogni, miért pont 16 éves csajokat alkalmaz a sereg (akik ráadásul kb. 13-nak néznek ki). Van valamiféle halovány magyarázat, hogy a férfiak nagyrésze egyszerűen kipusztult a korábbi csatákban, de ezt az anime lépten-nyomon megcáfolja, mert egy csomó olyan hím mellékszereplőt vonultat fel, akik akár sokkal jobban tudnák kezelni az óriás gépeket. A három kiscsajnak természetesen három teljesen különböző karakterrel kell rendelkeznie, ezek a megszokott anime-lánytípusok. A főszereplő Sakurano a talpraesett, de kissé hebrencs figura, a mogorva Eika erősen maximalista felfogást képvisel (értsd: mindenben neki kell a legjobbnak lenni), Sonomiya pedig az idegtépően szégyenlős fajta, akire fogalmam sincs, hogy eshetett a hadsereg választása. Később csatlakozik hozzájuk Elise, aki az „európai vonalat” hozza magával, nevezetesen egy szőke-kékszemű, német árja kislány. Ő szintén teljesítménykényszeres, így Eikával komoly konfliktusba kerül.
A többiek mind mellékszereplők, és mind a sereg tagjai, úgy mint az őrmester, a gépkarbantartók, a szakácsfiú, stb.


Stílus, hangulat

A rajzzal semmi gond nincs, bár az anime meglepően visszafogott. A hatásvadászatot messze elkerüli, inkább realista marad. Természetesen nem maradhatnak el az erotikus utalások, és hát maguk a lányok is az egyik alapvető japán megszállottságot jelképezik. Értem ezalatt, hogy az egyenruhájuk elég sokat mutat, van kis „farkuk” is, mintha kiscicák lennének, és egyértelműen terpeszben állva a lábuk között alkatrésszel kell a robotokban elhelyezkedniük… illetve olyan epizód is akad, ahol a fő téma, hogy kinek mekkora melle van. De ennyiben ki is merül a testiség, és poénkodások se nagyon hemzsegnek az epizódokban – ez inkább komoly hangvételű alkotás lett.


Benyomások, konklúzió

Nagyjából 13 részt voltam képes megnézni, tehát az anime részemről befejezetlen maradt. Sajnos egyszerűen eluntam. De ez nem is jó kifejezés, mert már a legelejétől untam, csak végig reménykedtem, hogy valahol felpörög a történet. Az egyhangúságot jól érzékelteti, hogy a 9-ik részben láthatunk végre először Férget, de sajnos ez sem mentette meg a dolgot, mert inkább aranyosnak tűnt félelmetes helyett (leginkább egy gigantikus teknőcre hajazott a szentem). Szépen le is győzik, aztán folytatódik az unalom. A lányok gyakorolnak, vásárolgatnak, fürödnek, gyakorolnak… ja ez már volt. Tudom, hogy én vagyok az érzéketlen tuskó, de nem tudtam átérezni a hihetetlen izgalmat, amit az jelent, hogy az egyik lányt meglátogatja a bátyja. Ez egyik rész erről szólt. Komolyan.
Tehát a Sky Girls nem nekem való. Izgalom nuku, túlságosan „jól nevelt” az egész, logikátlanság viszont annál több van benne (a japán kormány most tényleg három gyereklány kezébe helyezi az ország sorsát..?). A következőt!


2013. augusztus 24., szombat

Deadman Wonderland

Történet

Egy iskolás srác épp a barátaival beszélget arról az osztályteremben, hogy a sulival nemsokára meglátogatják a Deadman Wonderland nevezetű látványosságot, mely tulajdonképpen egy magánbörtönben megalapított „szórakoztató” műsor. A show a családok és gyerekek kedvelt műsora is, annak ellenére, hogy a halálra ítélt rabok különböző veszélyes versenyszámokban az életükért küzdenek benne. Ekkor hirtelen egy vörös ruhás, lebegő alak bukkan fel az ablak előtt. A figura láthatatlan erejével betöri az üvegeket, és pár perc alatt mindenkit lemészárol a teremben. Egyedül a srác marad életben, de pechére őt gyanúsítják a többiek megölésével. A tárgyalás hamar lezajlik, és annak rendje és módja szerint el is ítélik. Végül pont a Deadman Wonderland börtönbe kerül, csak épp nem nézőként, hanem játékosként…
Ezek után megismerhetjük a börtön életét, és lassan az is kiderül, hogy Ganta (ez a srác neve) tulajdonképpen miért van itt.


Szereplők

Ganta tehát a főhősünk, akiről egy idő után kiderül, hogy ugyanolyan különleges képességgel rendelkezik, mint az az alak, aki kiirtotta az osztályát. Ezt az erőt a vérből lehet megidézni, és minden erre képes egyén más formában tudja alkalmazni. A fiú például lövedékeket tud teremteni, amiket mások felé lőhet.
Shiro a második főszereplő, aki egy fehér hajú (és szemöldökű) lány. Vele Ganta a börtönben ismerkedik meg, bár később kiderül, hogy gyerekkorukban barátok voltak. Shiro egy rejtélyes valaki, aki borzasztó infantilis (csak a játékon, a kajáláson, meg ilyesmiken jár az esze), és nagyon keveset tudunk meg róla. Nem jöttem rá például, miért flangál a börtönben úgy, mintha csak valami turista lenne (egyszer észreveszik, hogy még azonosítószáma sincs), miért van abban a nagyon furcsa ruhában, miért vannak boxkesztyűk a kezein, mitől van irtózatos fizikai ereje, stb. Ezekről lehet hogy szó lesz a későbbi részekben, de az eddig bemutatott 12-ben homályban maradnak.
A Porondmester az ügyeletes gonosz, aki szintén nagyon gyermeki lélekkel van megáldva (irodájában hemzsegnek a játékok), de ettől függetlenül egy számító alak. Vicces, hogy ő jelentkezik be, mint Ganta védőügyvédje, aztán a srác nagyot néz, amikor látja, hogy tulajdonképpen ez a pasas irányítja a börtönt (az igazgató személye teljes titokba burkolózik, és hirtelen meg is hal az egyik részben, utána a Porondmester veszi át a posztját).
Makina a rendfenntartó erők parancsnoka, aki egy csinos, de kemény nő. Sok vizet nem zavar a történetben.
Nagi az ellenállók vezére (nem tudom, minek állnak ellen, végül is mégiscsak halálra ítélt bűnözőkről beszélünk…), akinek célja, hogy a külvilág tudomást szerezzen a véres dolgokról, amik a börtön falai között történnek. Ez a csoport elég vicces lett, mert még saját klubhelyiségük is van az intézményen belül, ahol ha jól emlékszem, még biliárdasztal is található (!). A csapathoz tartozik Karako, egy rövidhajú csajszi, aki láthatóan szerelmes Nagiba.
Aztán ott van még Senji is, egy nagy erejű „vérharcos”, aki magányos farkas, de a szíve a helyén van. Takami pedig egy átlagos fiú, akit a Porondmester azzal bíz meg, hogy jelentsen neki Gantáról különféle kedvezményekért cserébe. A srác belemegy a dologba, így ő lesz a „patkány” a sorozatban.
Gonosz rajta kívül is van elég, akik mind érdekes személyiséggel rendelkeznek – ez nagy pozitívum. Ennek ellenére sokukat sajnos nem ismerjük meg túl részletesen, Toto például, aki elvileg a „legerősebb vérharcos”, alig szerepel. Aztán Daida, a nagyjából 6 éves kislány is elég gyorsan elhalálozik (őt épp Toto öli meg, szóval gyilkolják egymást is rendesen), de a misztikus vörös ruhás fickóról sem tudunk meg sokat, csak annyit hogy a neve „Kárhozott Tojás” (jó, ezt inkább hagyjuk).
Láthatjuk viszont a gitárral mászkáló (és harcoló) Szerzetes (Genkaku) múltját, amiből kiderül, hogy a csávó teljesen őrült, nem csoda hogy a rabok levadászásával tölti a szabadidejét (a végén úgy bezsong, hogy már az őröket is halomra öli).


Stílus, hangulat

Az első részben némi Fortress-hangulat (Cristopher Lambert sci-fi a 90-es évekből, valaki?) tört rám, de van jó néhány eltérés a Deadman Wonderland börtöne és az egyéb büntető intézetek között. Elég furcsán hatott, hogy a rabok úgy mozognak, ahogy akarnak, összevissza csámborognak a folyosókon, fagyit esznek (!) és amúgy is mindenki szeret mindenkit. Ez kissé illúzióromboló volt. Kezdetben még durvának tűnik a börtönélet, van egy-két konfliktusa Gantának, de ezek később teljesen eltűnnek, és a belső villongásokat a börtönőrök elleni harc váltja fel. Értem én, hogy mindenki utálja a smasszereket és összefognak, de azért hogy nincs egy verekedés se, vagy hogy Shiro úgy flangál a hatalmas izomagyak között, hogy egyik sem próbálja meg megerőszakolni, na azért az erősen vicces.
Nagyon jól kitalált viszont a börtön szabályrendszere. A különböző életre-halálra menő viadalokban való részvételért a rabok ún. Szereppontokat kapnak, amiket költhetnek például kajára (pont nélkül tehát nem esznek), vagy le is vásárolhatnak éveket a büntetésükből, de a legfontosabb, hogy „Cukorkát” vegyenek belőle. Ehhez tudni kell, hogy a fegyencek nyakán lévő pántból folyamatosan adagolódik egy lassan ható méreg, és ha valaki három napon keresztül egyetlen „Cukorkát” sem kap be, akkor bizony meghal. A „Cukorka” semlegesíti tehát az anyagot, de ironikus hogy az íze borzasztó.
A sorozat amúgy kellően véres és brutális, tehát széplelkűeknek semmiképp nem ajánlanám. A rajz szép, és végre nincs karaoke az opening/ending alatt. Az opening klasszikus rockja engem amúgy az Ergo Proxy zseniális nyitányára emlékeztetett, és a klip is hasonló (ahogy menetelnek a macifejű rabok, az frenetikus). Az ending is megható, ahogy láthatjuk a három osztálytársat a vidámparkban, ahová soha nem juthattak el.


Benyomások, konklúzió

Nekem nagyon tetszett a Deadman Wonderland, mert remek az alapkoncepció és rengeteg jó ötlet van benne. A „vérmágia” (tisztességes neve „a Bűn Ágai”) nagyon látványos, a harcok izgalmasak. Egyedül az zavart, hogy az anime mintha olykor megrémült volna saját magától, és nem mert volna továbbmenni a brutalitásban. Persze hullanak a szereplők rendesen, és ez a későbbiek során még biztos folytatódik, de hogy csak egyet mondjak, a megrendezett viadalok például nem mennek életre-halálra. Miért?? Amikor Senji Gantával harcol, mondtam magamban: „na itt most valaki meghal”. Erre a fiú elájul a vérveszteségtől (túl sűrűn használja a képességét), és ennyi – a küzdelem véget ér. A másik problémám egyben előnye is a sorozatnak, nevezetesen hogy nagyon pörgős lett. Ez jó, mert sosem válik unalmassá, de néha tényleg nagyon sűrűn váltakoznak a történések, és nincs időnk megismerni a részleteket vagy egyes szereplőket (Daida, a 6 éves kislány is nagyon érdekes és kellően beteg figurának tűnt, de több nem derült ki, mert a következő részben már meg is halt). Ezektől eltekintve (vagy tán ezek miatt is), a Deadman Wonderland nagyon jó lett, én néztem volna még legalább háromszor ennyi részt belőle. Remélem, lesz is.



2013. július 28., vasárnap

Code Geass (R1 & R2)

Történet

A világ nagy részét a Britanniai birodalom uralja. Többek között az egész amerikai kontinens az övék, és éppen most rohanták le Japánt is, amit ezentúl csak 11-es körzetként emlegetnek. A japánokat másodlagos állampolgárként kezelik, és lépten-nyomon megalázzák őket. Az országban működik egy iskola, ahová a nemesi származású brit fiatalok járnak. Közülük sokan szimpatizálnak az elnyomottakkal, sőt vannak, akikről nem tudják, hogy valójában japán származásúak. Lelouch Vi Britannia is itt tanul, aki egy királyi sarj. Kiskorában egy titokzatos merénylet következtében családját kiirtották, egyedül húga maradt életben, de ő is megbénult és megvakult - emiatt esküszik bosszút az uralkodó család ellen. Később belebotlik egy C.C. nevezetű „boszorkányba”, aki különleges képességet adományoz neki. Ez a Geass nevezetű erő, melynek segítségével Lelouch bárki akaratát képes irányítani. Eme fegyver birtokában a fiú megszervezi a Fekete Lovagok rendjét, aminek ő maga, mint a folyton maszkot viselő „Zero” áll az élére. A háború elkezdődik, és mindkét oldalon sok-sok áldozatot követel.


Szereplők

Lelouch tehát a főszereplőnk, aki egyben a rejtélyes Zero is. Egy kissé hiteltelen a figurája, ugyanis egyszerűen túl okos lett. Ezt a filmben úgy próbálják magyarázni, hogy jó a sakkban, és jó a stratégiai érzéke. Na de kérem… attól, hogy valaki jó a sakkban, azért még nem fog az első pillanattól kezdve igazi csatákat nyerni, ahol a sakkhoz képest tizennyolcszor annyi tényező van, amiket számba kell venni… Arról nem is szólva, hogy a katonák százai minden további nélkül követni kezdik egy vadidegen srác minden utasítását… ja de elnézést, egyelőre még a karakterek bemutatásánál tartunk. Lelouch amúgy egy eléggé magának való figura, egyedül húgát, Nunallyt szereti rajongásig.
Nunally tehát a következő, aki egy naiv, nyomorék és vak kislány. Bajai nagy részének oka a régi merénylet, a szeme is pszichés okok miatt van csukva.
Suzaku elvileg Lelouch legjobb barátja, de a történet folyamán számos kanyart él meg a kapcsolatuk a gyilkos ellenségeskedéstől kezdve a féktelen szeretetig. Suzaku japán származású, de harctéri hőstettei miatt tiszteletbeli britanniai lesz, majd lovag is, szóval elég komoly karriert fut be. Abszolút tiszta lélek, aki mindig csak jót szeretne cselekedni.
Kallen szintén japán, bár ezt jól titkolja. A vörös hajú lányt elsősorban az indulatai vezérlik, és sokszor jön zavarba, hogy kövesse-e Zerót/Lelouch-ot, vagy szálljon vele szembe (ezzel az érzéssel nincs egyedül).
C.C. (ejtsd: Si Cu) a halhatatlan boszorkány, aki átadja a Geass erejét Lelouch-nak, és akinek szövevényes múltjáról sok minden kiderül a sorozat folyamán. Többek között az is, hogy nem egy, hanem sok Geass létezik, ráadásul mindegyik más és más tulajdonságokkal bír.
Charles, a Britanniai birodalom uralkodója például szintén rendelkezik egyel, nem csoda, hogy a világ uraként ő nem sokat foglalkozik „földi” ügyekkel, és inkább az istenek felé fordul. Az ő bátyja V. V., aki a Geass rend vezetője, és aki úgy néz ki, mint egy 10 éves kislány. Később kiderül, hogy ő hajtotta végre a merényletet Lelouch családja ellen.
Rolo, akit Lelouch kikémlelésével bíznak meg, szintén Geass-tulajdonos. Ő képes néhány másodpercre egy bizonyos területen megállítani az időt. A srác durván homokos-hatású figura, aki meghasonlik önmagával, és tulajdonképpen önmagát győzi meg róla, hogy Lelouch valóban az ő bátyja (amikor a fiútól szívecske-mobildíszt kap ajándékba, azt nem tudom, komolyan gondolták-e az írók…).
Euphemia hercegnőt kell még megemlíteni, aki bár jó szándékú, mégis csúfos véget ér egy véletlen Geass használat miatt (Lelouch viccesen azt mondja neki, hogy ölje meg a japánokat, ekkor életbe lép a Geass ereje, mire a lány elkezdi pusztítani az embereket, és végül ő is meghal).
Rajtuk kívül még rengeteg figurát mozgat az alkotás, ami nem meglepő, ha azt nézzük, hogy egy 50 részes sorozatról van szó. Az iskolás fiúkat-lányokat, a britanniai udvart, a Fekete Lovagok rendjét és a Kínai birodalom képviselőit mind-mind számos karakter képviseli, akik egyáltalán nincsenek elhanyagolva, mindenki tisztességes sztorit és játékidőt kap. Ezt a komplexitást leginkább a Trónok harcához tudnám hasonlítani.


Stílus, hangulat

Alapvetően egy mecha (tehát óriás-robotos) animéről van szó, politikával, és személyes érzelmekkel erősen átitatva. A hangvétel szinte mindig komoly, de nem komor, nem lehangoló. Érdekes, hogy a szerelem teljesen háttérbe szorul, alig akad ilyen jellegű szál a sorozatban, tehát aki ilyesmire vágyik, annak nem a Code Geass lesz a kedvence. Lelouch karaktere nagymértékben emlékeztet a Death Note-os Light-ra, ő is egy teljesen új világot akar teremteni, és ehhez néha ő sem átall sötét dolgokat tenni, kegyetlen áldozatokat hozni.
A rajz nagyon szép. A csajszik szokásos módon nyálcsorgatóak, bár nagyon meg vannak nyújtva a figurák. Mindenki irtózatosan nyakigláb és anorexiás lett.
Az események nagyon pörögnek, ha nem figyelünk, könnyen elveszíthetjük a fonalat. Talán ezt hivatott kiküszöbölni minden rész elején az egy perces összefoglaló, de általában mindig ugyanazt az alaphelyzetet ismerteti, tehát nincs sok értelme. Mint ahogy van több, egész részes „mi történt eddig” összefoglaló is, amiknek szintén nem láttam értelmét.
A középkori lovagvilág azonban nagyon jól lett integrálva a jövőbe. Tetszett, hogy megvan az udvari hierarchia, és hogy mindent a régi időkre utalva neveznek el (hercegek, grófok, Lancelot, Excalibur, stb.).


Benyomások, konklúzió

Én szeretem a Code Geass-t mert nagyon sokrétű, és nagyon részletesen ki van dolgozva minden egyes centimétere. Nem unalmas, rettentő jó ötletek és kidolgozott karakterek vannak benne. De szívesen elárulom azt is, hogy kiknek nem fog bejönni. Annak például semmiképp, aki kiborul attól, hogy tizenéves gyerekek irányítanak hadseregeket, utána pedig mintha mi se történt volna, megírják a házijukat. És annak sem, aki érzékeny a magasztos, heroikus hangvételre, ahol már-már kínos mondatokat üvöltve áldozzák fel magukat a harcosok a csatatéren. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy míg elsőre nekem nagy élmény volt, második végignézésre már kicsit én is untam (pedig jó pár év eltelt közben, tehát nem sok mindenre emlékeztem), szóval az idő próbáját nem igazán állta ki. Azt már nem is merem megkérdezni, hogy egy ilyen témájú filmnek miért éneklik azt az (egyik) openingjében, hogy „reggeltől-estig szerelemre vágyok”??? Ja, és persze ennél az animénél is akad egy kihagyhatatlanul fontos kérdésem: Oughi (a Fekete Lovagok katonája) miért hord zsidó-csillagot a kabátján..?



2013. február 2., szombat

Darker than Black

Történet

Hát egy nagyon-nagyon csúnya dologgal kell kezdenem. A Darker than Black volt az első olyan anime sorozat, amit elkezdtem, és nem néztem végig. Nagyjából a felénél abbahagytam. Ez azonban korántsem jelenti, hogy ez lenne a legrosszabb anime, amit valaha is láttam. Ó nem, számomra gyengébb volt például (és most lehet hatalmasakat hördülni) a Kiddy Grade, a Fate Stay Night, vagy például a Stand-alone Complex is. De azokat valahogy végigszenvedtem (még az Ergo Proxy-t is, amire nagyon büszke vagyok). A Darker than Black-re nem mondanám, hogy rossz, vagy hogy unalmas, de engem olyannyira nem kötött le, hogy képtelen voltam még 13 részt végignézni. Annyi bőven elég volt, amennyit láttam. És persze tudom, hogy pont a végére kialakulhatnak jó kis bonyodalmak (lásd például Burst Angels), de ha a sorozat a felénél elveszti a nézőjét, az probléma, nem?
Na jó, szóval a történet. Hát az konkrétan nincs, ugyanis kétrészes epizódokból áll a mű. Nekem ez a megoldás eleve nem szokott bejönni, én azt szeretem, ha van egy egybefüggő történetfolyam, amit végig lehet követni. Mivel már az elejétől fogva kevéssé tudtam koncentrálni (és a lényegi információk amúgy is zavarosan voltak kifejtve sok-sok kis részletben), ezért dióhéjban annyit tudok mondani, hogy a világ megváltozott. Nyílt egy úgynevezett Kapu a Földön, és az amögötti területet teljesen lezárták, ugyanis mindenféle természetfeletti jelenségek szabadultak el ottan. Innen származik az Egyezkedőknek is a képessége. Ők extra (általában harci jellegű) adottsággal bíró emberek, akiknek a képesség fejében fizetniük is kell, kinek így, kinek úgy – teljesen egyedi módon. Az Egyezkedők legtöbbször gonoszak, őket szándékoznak felkutatni a különböző titkosszolgálati szervezetek, és köztük egy olyan is, melynek tagjai szintén Egyezkedőkből állnak.


Szereplők

Állandó szereplő kevés van. A Fő karakter Li, aki egy békés, álmos figura, de amikor akcióra kerül a sor, akkor nagyon profin tesz ártalmatlanná bárkit. Társa egy nyugdíjas rendőrtiszt, egy macska (vagyis egy olyan Egyezkedő, aki bárkinek a testébe képes átvándorolni, de az esetek 99%-ban ugyanabban a macskában van), és egy fehér hajú, szomorú kislány (vagyis egy Bábu, aki egyfajta lélekkel nem rendelkező Egyezkedő-típus). Ő vízzel érintkezve bárkinek meg tudja állapítani a helyzetét, aki szintén víz közelben tartózkodik (és ugyebár nagyon kevés alkalommal nincs víz az ember közelében). Li-n van a fő hangsúly, a többiek a látott 12 részben nem szerepeltek többet perceknél. Sokszor felbukkan még Kirihara nyomozónő, aki szintén el akarja kapni a gonoszokat.


Stílus, hangulat

Komor és komoly. Gyakran drámai, sőt, a negyedik rész kifejezetten megindító volt (a tudós apa és a kislánya esete). Érdekes, hogy beraktak két olyan részt is, amikor egy bizonyos Kurasawa nyomozó ügyét láthatjuk. Ő egy igazi balfék, így ez az epizód teljesen a humorra ment rá. De ezen kívül a többi részben mindig mindenki szomorú. A 10 éves kölykök is 80 éves tekintettel merednek a világba.


Benyomások, konklúzió

Szóval még egyszer: sajnálom, hogy nem voltam képes végignézni a sorozatot, de úgy gondoltam, hogy nem vesztegetem az időt olyasmire, ami nem jön be, amikor számos, valószínűleg sokkal jobban tetsző sorozat várhat még rám. Az alaphelyzet amúgy teljesen jól ki van találva, de rengeteg alkalommal éreztem, hogy nem értem a történetet, mert nem voltak részletesen elmondva a dolgok. Az se esett le, hogy mitől változott meg az égbolt (az emberek már nem igazi csillagokat látják esténként, hanem az Egyezkedők lelke ragyog ott fent. Ha lehullik egy csillag, az azt jelenti, hogy meghalt egy Egyezkedő), vagy hogy kicsodák Li-ék, vagy miért harcol egymással az összes szervezet (van itt FBI, CIA, Pandora, MI6, Szindikátus, meg még ki tudja kik…), amikor nagyjából ugyanazt akarják , és hogy egyáltalán KIVEL egyezkednek az Egyezkedők, és mitől van ez az egész helyzet. A különböző képességek állati ötletesek voltak, de azért ez nekem kicsit kevés volt, hogy a TV előtt maradjak... És persze valószínűleg sok mindenre fény derül annak, aki végignézi az összes részt, de én nem bírtam. Sorry minden DTB rajongótól…