Space Patrol Luluco

Történet

Mit várhatunk egy alkotástól, aminek opening-jében minden refrén úgy végződik hogy "kukurikú"? Őrületet és baromkodást? Bingó!
Van egy kislány, aki egy Ogikubo nevű helyen él. A Földre nemrég ufók szálltak le, de végül sikerült kiegyezni velük abban, hogy kizárólag ebben a kis városkában tengetik mindennapjaikat. Így viszont ez a környék úgy fest, mint az őrültekháza. Csápos szörnyek és világító szemű entitások mindenfelé. A kislány (Luluco) nagyon unja már ezt az egészet, de amikor apja egy vad reggelen sikeresen lefagyasztja önmagát egy szerkentyűvel, kénytelen felpörögni. Eltolja jégtábla faterját annak munkahelyére, ami nem más, mint az Űr-rendőrség. Ott a totálisan idióta rendőrfőnök a kislányt jelöli ki helyettesnek, innentől pedig Luluconak helyt kell állnia a bolygóközi kalandokban.

Szereplők

Luluco a szokásos átlagos lányka, aki csak kapkodja a fejét, és nagy szemeket mereszt mindenre, ami történik. Ezen túl sokkal többet nincs mit mondani róla. Megkapja társául a szépfiú Alpha-Omega-Nova nevezetű srácot, aki kb. vele egyidős, és a legelső percben elrabolja a szívét. Ő se túl mély figura. Nagyon szőke, és nagyon szépen tud nézni Lulucóra, aki ettől rögtön elalél.
Az egyik első küldetés során kell elkapniuk Midorit, aki egy iskolás űrlény, vagyis űrlány, zöld bőrrel, és lila hajjal. Érdekes, hogy a bűnöző egyed a következő részben már az Űr-rendőrség csapatának tagja - ennek okáról semmi magyarázatot nem kapunk.
Abszolút kedvenc szereplőm a rendőrfőnök, akinek minden megnyilvánulásán szakadtam a nevetéstől. Egy fekete bőr egyenruhás, napszemüveges "valamiről" van szó, akinek halálfeje van. Egyszerre rémisztő és vicces. MINDIG az íróasztalánál ül, vele együtt is mozog, és tulajdonképpen nincs kiterjedése, kizárólag 2 dimenzióban látjuk, mintha papírból lenne. És annyira idióta, hogy nem lehet nem imádni. Kedvenc szava (csatakiáltása), hogy "justiceeee".
Aztán fontos még Luluco apukája (aki szintén muris), és anyukája, aki egy meglehetősen szexi űrkalózzá avanzsált, miután elváltak férjétől. Az ő neve (kapaszkodjatok): Lalaco.
Van továbbá a sorozat vége felé egy főgonosz, aki egy „Fekete Lyuk Lény”, és ott a rendőrfőnök néma titkárnője is, de ők egyáltalán nem számottevőek.

Stílus, hangulat, konklúzió

A Luluco egy totális elborultság, de még az értelmezhető fajtából. Inkább aranyos és mesés, nem a szürrealitáson van a fő hangsúly. Szerintem vicces is, és senkinek nem fogja megfeküdni a gyomrát, már csak azért sem, mert egy rész kb. 8 PERC, amiből ha leszámítjuk a sallangot, olyan 6 PERC játékidő marad. Továbbá egy évad 3 RÉSZBŐL áll, az utolsó évad pedig konkrétan egyetlen FINAL EPISODE. Ezek a hosszúságok azt hiszem negatív rekordnak felelnek meg.
Az olyan dolgokról már ne is beszéljünk, hogy Ogikubo városát már a sorozat az elején elrabolják (érted, a várost elviszik), hogy az űr-rendőrök fejéből sziréna emelkedik ki, és kezd el vijjogni, ha helyzet van, vagy hogy maguk a rendőrök pisztollyá vállnak, és azzal lőnek az ellenre (karjuk-lábuk bizonyos szöget vesz fel, és kijön még egy cső valahonnan a testükből). Luluco apjának testét pedig időközben eltulajdonítják, de szerencsére egy jégdarab - amiben az agya van - a rendőröknél marad, így azzal tudnak társalogni, miután egy szócsövet dugnak bele.
Aki a Furi Kuri-t vagy a Kill La Kill-t bírta, valószínűleg ezt is fogja, bár a Luluco egy hangyányit visszafogottabb e kettőnél, egyben viszont gyermetegebb is. De az egészet be lehet fejezni 70 perc alatt ^^

Kurozuka

Történet

Hátööö… szóval a történet, oké… Khm, igen… Nos hát…
A Kurozuka érdekes ebből a szempontból (mondjuk más szempontból is, de erről később), merthogy van valami sztori, ami rettentő egyszerű, és körülbelül három mondatban összefoglalható, de emellett rengeteg minden történik benne, amit egyszerűen nem lehet érteni. No mindegy, a lényeg valahogy így szól: a feudális Japánban egy Kuro nevezetű ifjú nemes szolgájával együtt bolyong egy sűrű erdőben, mikor is egy házikóra bukkannak. Szerencséjükre egy gyönyörű nő lakik ott, aki megvendégeli őket, és még szállást is nyújt. Egyedül azt kéri, hogy ne nézzenek be a hátsó kis házrészbe. Ez persze eleve gyanús, és miután Kuro és a Kuromitzu nevezetű hölgyemény már szépen egymásba is habarodtak, a srác betéved a melléképületbe. Ott pedig azt látja, hogy a nő épp egy megkötözött férfi vérét szivornyázza. Nincs sok idő a magyarázkodásra, mert rögtön rajtuk is üt egy katonai különítmény, és Kuro fejét végül lecsapják.
Ez eddig még egy aránylag stabil történetnek tűnik, a zavar azonban csak most kezdődik, ugyanis a cselekmény Kuroval folytatódik. Igen, azzal a Kuroval, akit lefejeztek. Szóval Kuro kisétál egy magaslatra, és onnan lenéz a felhőkarcoló romokra. Bizony, nem sokkal ezelőtt még a középkorban voltunk, most pedig hopp… ki tudja, mikor is vagyunk. Innentől kezdve totál összevisszaság a sorozat, mert néhol ebben a korban vagyunk, néhol a múltban, néhol a jövőben, a szereplők többször meghalnak, vagy csak úgy tűnik, hogy meghalnak, vagy az egész csupán álmok sorozata… Rettentő idegesítő volt ezen a téren az anime, egyszerűen követhetetlen. Persze a végén sok mindenre fény derül, főleg a legutolsó részben, de hát azért addig is szívesen élveztem volna… Az biztos, hogy ha valaki rá tudja venni magát az újranézésre, akkor második nekifutásra már sokkal világosabb lesz. Mondjuk én tuti nem élek a lehetőséggel…

Szereplők

A szereplők nekem teljesen érdektelenek voltak. Maga Kuro semmiféle egyedi vonással nem bír, ahogy Kuromitzu sem, utóbbit ráadásul alig látjuk a 12 rész alatt. Annyi a lényegük, hogy szerelmesek, de olykor még ezt sem lehet igazán érzékelni, lévén alig vannak együtt. Érzéseik persze korokon átívelők, hisz – ha ez az előző bekezdésből nem lett volna világos – egy vámpír párosról van szó, de inkább a melankólia hatja át kapcsolatukat. Van még Kuro szolgája, aki Benkei névre hallgat, és voltaképp csak az utolsó részben válik lényeges figurává. És van egy Vörös Birodalom nevű hatalom, aminek vezetői mindent megtesznek, hogy megszerezzék az örök élet titkát, amit ugye Kuro és Kuromitzu hordoz magában. A Birodalom már a középkorban is seregeknek parancsol, továbbá a jövőben is létezik, és gépfegyveres kommandósokat uszít hőseinkre. Tagjai közül sok mindenkit megismerünk, de senki sincs részletesen bemutatva, mindannyiuknak annyi az egyetlen markáns vonása, hogy meg akarják csapolni Kuromitzut. Érdekes volt azért a leginkább egy teknőcre hasonlító idősebb harcos, aki egy komplett őrült, vagy az ő harcostársa, aki egy az egyben egy Poison Ivy hasonmás (mármint a növényeket irányító csaj a Batman világából).

Stílus, hangulat, konklúzió

Szóval nem is tudom. Az a vicces, hogy az eddig leírt problémáim ellenére minden további nélkül befejeztem a Kurozuka-t, és ráadásul nem is unatkoztam, vagy káromkodtam sokat közben. Többször hagytam már félbe animét, mert egyszerűen nem érdekelt, de a Kurozuka simán fent tudta tartani az érdeklődésem, és az igazat megvallva, nem is értem, mivel érte ezt el. A grafika szép, a harcok nagyon jók, van súlyuk, jók a mátrixos belassítások, és nem hiányoznak a brutális, véres jelenetek sem. De ez azért összességében még kevés. A történet alapvetően végig szomorú, de egyben elgondolkodtató. A hangvétel érett, ez egy 100%-ig felnőtteknek szóló alkotás. A szereplők nagy többsége komplett elmebeteg, vagy menet közben golyózik be. Ja, és szinte mindenki meghal, szóval nagyon ne kedveljünk meg senkit. Továbbá túlontúl művészi lett, és ennek köszönhető az, hogy az ember totál zavarban nézi végig az egészet. A „na most akkor mi van?”, a „na most ez ki?” és a „most hol is vagyunk?” kérdések folyamatosan előidéződhetnek bennünk egy epizód alatt többször is. Sajnos sokszor erősen le is lassul a cselekmény, Kuro összevissza bolyongását a világban pedig nem akkora nagy élmény nézni. És most spoiler: a végén valami olyasmi derül ki, hogy Kuro X évenként testet cserél, és ezzel a mozzanattal a memóriája is törlődik, ezért van az, hogy nem emlékszik semmire. És EZÉRT homály a nézőnek is minden, hisz mi Kuro útját követjük az animében.
Itt az írás vége, de még mindig nem tudom, ajánlanám-e ezt a művet. Azt hiszem, mindenki adhat neki egy esélyt, aki fogékony a komolyabb, misztikus hangvételre, nem rettenti el a melankólia, vagy a túlzásba vitt művészieskedés. A Kurozuka a szerelemről, a gyűlöletről, a vágyról, a halhatatlanságról, az örök körforgásról szól. És nagyjából pont annyira értelmetlen és követhetetlen, akár az élet.

Ookami-san

Történet

Na jó, csaltam, a sorozat címe: „Ookami-san to Shichinin no Nakama”, de ki a fene fogja ezt leírni? (ráadásul sehová nem fér ki normálisan) A sztori egy iskolai bankról (?) szól, amit a tanárok és a diákok hoztak létre egyetértésben, és aminek célja, hogy segítsék a tanulókat. Nem pénzzel, hanem szívességekkel, amikért cserébe a bank is kérhet majd valami szívességet a jövőben. Hunyjunk most szemet a rengeteg kérdés felett, amit a koncepció felvet, és afelett is, hogy mennyire maffia hangulata van a dolognak – fogadjuk el. Az epizódok annak a csapatnak a működését mutatják be, akik a bankot működtetik.

Szereplők

Ookami-san tehát az egyik főszereplő. Egy vékony, deszka, barna hajú, lófarkas csajsziról van szó, aki a sorozat 13 része alatt talán 2-szer mosolyogja el magát, de talán túl is becsültem a számot. Szóval magának való, mogorva figura, aki legfőbb örömét a boxedzésekben leli. Szükség is van az erejére, mert vicces módon a 40 kilós lány a bank egyik verőembere.
Belé szerelmes Morino, a tipikus balek srác, aki nem tudja elviselni, ha akár csak egy személy is hosszabban bámulja fél percnél. Ilyenkor legszívesebben sikongatva elmenekülne, és ezt alkalomadtán meg is teszi. Nem semmi komplexusai lehetnek a fiúnak, hm? Ő az Ookami általi imádata (azt totál nem lehet érteni, miért van ez az imádat) révén kerül be a csapatba, a csaj társaként, ami számára a legnagyobb ajándék.
Jelentős karakter még Ringo, egy Piroskának öltözött kislány (komolyan, Piroskának van öltözve MINDIG). Ő Ookami barátnője, és próbálja a normális élet felé terelni a zord csajt, például Morino felé, hogy legyen végre egy barátja is. A „normális”-at mondjuk Ringo néha elég egyénien értelmezi, nem mentes például a perverzebb gondolatoktól, amiktől a többiek furcsállva hőkölnek vissza.
A többiek inkább csak töltelék figurák, mint a bank vezetője, az iskola igazgatója, a cselédlánynak öltözött tipikus karakter, az őrült boszorkánynak öltözött szintén tipikus karakter, stb. Kiemelendő még Urashima és Otohime, akik egy szerelmes pár, érdekes kapcsolatban. Urashima egy szépfiú, akit körbezsonganak a nők, de ettől függetlenül hajdanán észrevette Otohimét, amikor az még duci és csúnya kislány volt. Azóta már ő is gyönyörű lett, akinek emiatt a gyerekkori élmény miatt kizárólag Urashima az egyetlen gondolata. A fiú körül azóta sem csökkent a forgalom, de Otohime ilyenkor mindig fülön csípi a srácot, kihúzza a rajongók gyűrűjéből, és bevonszolja egy hátsó szobába, ahol aztán egymásnak esnek. Ez igazából egy nagyon aranyos koncepció, akármennyire is hülyén hangzik így leírva – őket tudtam szeretni a saját történetük miatt.
Aztán van egy főgonosz is. A csóka egy másik iskola vezető diákja egy saját bandával, de olyan kevés dolog derül ki róluk, hogy teljesen érdektelenek a sztori szempontjából. Nagyjából arra kellenek, hogy legyen kit elverni.

Stílus, hangulat

Könnyed. Az Ookami-san nem mentes a sikamlós megjegyzésektől, de a testiségtől távol tartja magát. Humor akad benne, de az se sok, szóval nehéz behatárolni a műfaját. Igazából ez is amolyan szerelmet keresős, hétköznapi, iskolai életet bemutatós anime. Az ending dalát külön kiemelném, mert valami idegtépő. Nem tudom, és nem is akarom itt kivesézni, mert még visszagondolni is borzasztó rá. De annyit azért elárul, hogy a sorozat lényegében egy Piroska és a farkas koncepció lenne (?), ahol a Piroska személye egyértelmű, és mintha Ookami lenne a farkas… De tökmindegy, a részek közben ebből nem érződik semmi.

Benyomások, konklúzió

Sajnos tehát az Ookami-san nem tartozik a jobb sorozatok közé nálam, de nem volt szenvedős, néha még le is tudott kötni. Inkább a koncepció miatt lehet bosszankodni, de persze 15 évesen ez senkit nem érdekel, szóval minek nézek ilyesmit ebben a korban – jogos a kérdés ^^ Tényleg nagyon reális, amikor a macska formájú boxkesztyűvel verekedő Ookami, és a csúzlival harcoló Morino átmennek egy vadidegen iskolába, és halomra vernek egy seregnyi, náluk kétszer nagyobb diákot... Amúgy ezzel nagyjából ki is merítettem a sorozat bunyót tartalmazó részeit, mert harcok is szökőévenként vannak, tehát azt se lehet mondani, hogy ez egy akció-anime. A részek mindig kerek, különálló történetek, nincs különösebb folyamatos cselekmény.
És majdnem kifelejtettem egy extra „szereplőt”, a narrátort. Egy róka-hangú nőről van szó, aki mindenről és mindenkiről tud mindent, és konkrétan az egész sorozatban be nem áll a szája, mindent kommentál. De olyan szinten, hogy míg a filmben beszélgetnek, addig ő alájuk mondja a saját véleményét, vagy épp beéget egy szereplőt, például hogy „na, ez is milyen okos, pedig nem jellemző rá” és hasonlók. Ilyenkor a megszólított szereplő keze gyakran ökölbe is szorul, mintha tényleg hallaná a hangot. Ezen még akár mosolyoghatunk is.

Freezing

Történet

Világunkat megtámadták a Novák, az idegen lények, akikről oly keveset tudunk, de a lényeg, hogy gonoszak. Velük szemben az egyetlen értelmes ellenállást az ún. Pandorák jelentik, akik nem mások, mint különleges stigmákkal rendelkező lánykák. A stigmák speciális erőket biztosítanak viselőjüknek, de még hatásosabbak akkor, ha harc közben valaki lefagyasztja ellenfelüket. Ezért vannak az ún. Limiterek, akik képesek ilyesmire, és akik kizárólag fiúk lehetnek. Párokban küzdenek ők tehát az emberiségért, és kiképző iskolájuk is van, ahol megtanítják őket a háború fortélyaira. No persze mivel kivétel nélkül tizenéves srácokról és csajokról van szó, nem maradhatnak el a kamaszkori események sem.

Szereplők

Két főszereplőnk van, az egyikük Satellizer El Bridget, akinek „művészneve” az Érinthetetlen Királynő (pfff…), és az őutána kajtató, új Limiter fiú, Kazuya. Mindketten extra sajátossággal bírnak. A szemüveges, szőke lány fiatalsága és alacsony szintje (még csak elsőéves) ellenére hihetetlen harci manőverek birtokában van, amikkel még a legtapasztaltabb felsőéveseknek is komoly kihívást jelent. Kazuya pedig úgy képes fagyasztani, hogy még nem lett felszentelve a Pandorája által. Igen: stigmák, felszentelés… nem véletlenek az egyházi utalások, mint ahogy az sem, hogy az akadémia főnökasszonya úgy néz ki, mint egy zárdafőnök. Szóval ahhoz, hogy a Limiterek képesek legyenek fagyasztani, előbb fel kell szentelni őket. De Kazuyát nem kell, mert egyedülálló módon benne is vannak stigmák.
Lényegében rajtuk kívül az összes többi karakter teljesen másodlagos, feltűnnek és eltűnnek, mindenkinek epizódszerepek jutnak. Olyan, hogy főgonosz pedig nincs, mert a Novák, amikor a kilencedik részben végre hajlandóak megjelenni, csak szótlan, gigantikus robotszerű lények, akiknek nincs túl nagy karizmájuk.
Vicces amúgy, hogy a lány-hadsereg tanulói mindegyike más-más nemzet szülöttje, de olyannyira, hogy tényleg nincs két egyforma helyről származó illető. Szóval van francia, angol, amerikai, kanadai, tibeti, görög, svájci, finn és szinte a Föld minden országa felvonultatja magát a karakterek által, amin a vége felé már jól szórakoztam. Aktívabb szereplő még Lana, aki eléggé odavan Kazuyáért, és megemlíthető Attia Simmons, aki a „kavaró ribanc” szerepkört tölti be, és amilyen törékeny, olyan kis gonoszka.

Stílus, hangulat

Erősen rámegy a férfiszemek kényeztetésére a sorozat, szerintem feleslegesen túlzóan. Bugyik, mellek, szakadó egyenruhák, miniszoknyák – ezek minden résznek szerves elemei. A csajok legtöbbször meztelenre verik egymást, és fröcsög a vér is, de érdekes módon senkin nem keletkezik semmilyen sérülés, sebek nincsenek. A hatásvadászat csúcsa az a rész, amelyikben bált rendeznek. A bál fénypontja a bálkirálynő választás, ami itt úgy néz ki, hogy a lányok minél kevesebb és minél kurvásabb ruhában vonaglanak a színpadon, miközben a fiúk a saját nyálukban fetrengenek a nézőtéren. A fiúk amúgy másodlagosak az animében, Satellizer sem véletlenül mondja el minden részben ötször Kazuyának, hogy „nincs rád szükségem”.
Magasan a legkínosabbak azonban a nevek, amiket a diáklányok viselnek: az Erkölcsök Felszabadítója, a Mámorító Szadista, a Hasfelmetsző Szűz, stb. Ahogy ezeket elharsogják, az borzalmas. Ja, és minden rész közepén egy újabb lány adatait olvashatjuk el egy szexi kép kíséretében. Magasság, súly, kor, vércsoport, hobbi, kedvenc étel, nemzetiség, gyenge pont (ezt nem lehet tudni, hogy a harcban vagy az ágyban értendő).

Benyomások, konklúzió

Satellizert nem tudtam annyira megkedvelni, hiába derül ki róla, hogy gyermekkori molesztálások miatt ilyen zárkózott. Ettől azért még nem kellene kikezdenie az akadémia összes tanulójával, és végigverekedni a tanévet. Az viszont, hogy emiatt hidegült el a fiúktól, érthető, és ezért nem akar Limitert sem. Kazuya meg tudat alatt vonzódik Satellizerhez, mert a lány az ő halott nővérének stigmáit viseli, amit annak hősies halála után operáltak át belé. Kissé morbid, nem? Ettől eltekintve Kazuya eléggé semmilyen szereplő lett, nem is nagyon tudnám két mondatnál tovább jellemezni. Na jó, több poént nem lövök le, bár ez az anime nem a csavarokról vagy a meglepetésekről híres.
Abszolút nézhető a Freezing, de itt is volt bennem egy olyan kétely végig, hogy vajon nézném-e, ha nem csábítanának mellekkel meg hátsókkal a képernyő elé. Szóval maradjunk inkább a közepesben.

BTOOOM

Történet

Az anime elején egy 22 éves fiú hétköznapjaival ismerkedhetünk meg. Sakamoto nem éppen ideális főhős, hiszen az anyjával él, állása nincs, de ez nem is nagyon érdekli, mert egész nap a BTOOOM-mal, vagyis egy online robbantgatós videojátékkal játszik. Egy tipikus japán kórtünettel állunk szemben, az ilyen bezárkózó, világból kivonuló alakokat manapság NEET-nek szokták nevezni. A srác egy napon egy dzsungel kellős közepén ébred fel, és fogalma sincs, hogy került oda. Lassan rájön, hogy egy szigeten van, ráadásul nem egyedül. Imádott játékának valós változatába csöppent, ami itt már bizony vérre megy. 10 apró kis bomba van nála, amivel küzdhet az életéért – magyarán szólva elteheti láb alól mindazokat, akikbe belebotlik. És erre bizony rá is van kényszerülve, mert ha összeszed hét darab radar chipet (az ő kezébe is van építve egy), akkor nyereményként távozhat a szigetről. A radar amúgy fontos, mert általa bemérhetőek a többiek, és még sok apróság kiderül menet közben, de nézzük, kik vannak még versenyben.

Szereplők

Szóval Sakamoto civilben egy igazi ingyenélő, aki nem átall az őt eltartó anyjához vágni a videojáték kontrollert, ha az épp felbosszantja őt, mondván, miért nem keres már munkát. Érdekes módon a szigeten ebből a lanyha életfelfogásból már semmi nem érződik, a fiút mintha kicserélték volna. Jószívű, mindenkinek segíteni akar, ráadásul hihetetlenül atletikus mutatványokra képes, ha harcra kerül sor. Szóval egy kissé gyorsan történik meg a váltás, nincs igazán végigvezetve a jellemfejlődés, és nincs megmagyarázva az erőnlét sem. Ez például sokkal jobban lett bemutatva a Gantz főszereplője esetében.
Elmaradhatatlan a szerelmi szál, vagyis egy lány jelenléte. Ő Himiko, a szép, nagymellű, szőke diáklány (akiről sokszor nem tudják megállapítani a sorozatban, hogy japán-e avagy európai - ezt nem is értettem). A csajszi fejlődése sokkal jobban lett bemutatva. Az elején még minden férfit kinyuvasztana, hisz szörnyű tapasztalatai vannak (kábé mindegyik meg akarta erőszakolni), de aztán szép lassan megtanul bízni Sakamoto-ban, miután látja, hogy ő más, mint a többiek.
Taira egy köpcös üzletember, aki nagyon szerencsétlen, és igazából tisztában van vele, hogy semmi esélye nincs ebben a játékban. Jó a szíve, de sajnos egy idő után bekattan (ebbe belejátszik az is, hogy megharapja egy szigeten élő varánusz, így egyre betegebb lesz), és meg van írva a végzete.
Fontos még Oda, hisz ő Sakamoto régi iskolatársa. A fiú mindenben jobb volt, mint főszereplőnk, így Sakamoto mindig irigykedve tekintett rá. Úgy tűnik, hogy ő is a szigetre került.
Nagyon érdekes és beteg szereplő Kira, a pszichopata sorozatgyilkos kisfiú. Megismerhetjük az ő múltját is, azt, hogy az őt állandóan bántalmazó apja miatt vált ilyenné. Poén, hogy nemcsak ő, hanem apja, sőt, ügyvédje is le lett dobva a szigetre, ahol a gyerek végre elégtételt vehet sérelmeiért…
Az eddigi 12 részben fontos szerepet kap még Date, az orvos. Ő már „játszott” egyszer, és akkor sikerült összegyűjtenie annyi radart, hogy kijusson a szigetről. Most valamiért újra itt találta magát, de biztosra veszi, hogy ugyanolyan aljas módszerekkel megint ki tud menekülni, ahogy legutóbb.
És persze sok más szereplő felbukkan, de talán a fentiek kapják a legtöbb játékidőt. Fogas kérdés az is, hogy vajon hogyan választja ki a rejtélyes Tyrannos nevű cég a „játékosokat”. Sakamoto, Himiko és Kira például BTOOOM gamerek voltak, de mondjuk Taira nem, így nem ez a szempont. Himiko meg van győződve arról, hogy rosszakarók ajánlják be az embereket, tehát mindannyian azért vannak itt, mert legalább egyvalaki nagyon gyűlölte őket. Sakamoto-nak erre rögtön eszébe jut az anyja…

Stílus, hangulat

Abszolút reális a hangulat, nélkülöz minden fantasztikumot. Jó, persze az alapötlet eleve nagyon beteg, de azon belül minden esemény teljes mértékben elképzelhető, és pont ez az, amitől az ember hihetetlenül bele tudja élni magát a BTOOOM-ba, és folyamatosan azon gondolkodhat, hogy ő vajon mit tenne ebben a helyzetben. Kicsit Gantz, kicsit Battle Royale, kicsit Az éhezők viadala, szóval aki szereti ezeket, azoknak melegen ajánlható. Nagyon jó az akciók és a nyugisabb részek aránya, egyik sem fojtja el a másikat. A paranoid hangulat is állandó, hisz igazából senkiben sem lehet megbízni. Mindenki az életéért küzd, az ideiglenesen kötött szövetségek egy pillanat alatt felbomolhatnak, és már láthatjuk is szemünk sarkából a felénk röppenő kis bombát.

Benyomások, konklúzió

Hogy kötözködjek egy kicsit, az vicces volt, amikor Sakamotonak kábé negyed óra kell ahhoz, hogy rájöjjön, az ő bombái időzítősek (nem, az hogy a bombán bámulja a 10-től visszafelé számoló számokat nem elég egyértelmű neki). És mindezt úgy, hogy ő a tizedik legjobb BTOOOM játékos a világranglistán! A radarok is érdekesen lettek megoldva. Mindenkinek ott van a kézfején, és persze nem lehet kiszedni senkiből, de ha valaki meghal, akkor maguktól lepottyannak. Az is zavaros volt, hogy kiknek a bombáit lehet használni. Erre egy csomó magyarázatot kapunk, de ezek sokszor ellentmondásba kerülnek egymással (mindenki csak a sajátját használhatja; aki meghalt, annak már lehet használni a bombáit; vagy aki legyőzte a másikat, az használhatja az övét; vagy nem is kell legyőzni… usw.).
Azonban ezen apróságokon kívül másba nem is tudok belekötni. Nagyon feldobja az animét, hogy mindenkinek másfajta bombái vannak (időzítős, becsapódáskor robbanós, becélzós követős, perszelő füstbomba, stb.), így remek taktikai harcok alakulnak ki. A radarokkal is jókat lehet játszani, mert például, aki nem mozog, azt a készülék nem észleli, de azt sem, aki épp abban a másodpercben használja a radart, amikor mi használjuk. És még sok más frankó ötlet van a sorozatban.
Hosszú idő óta ez volt az első olyan anime, amit szinte faltam, és alig vártam, hogy nézhessem a következő részt. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen kevés része volt, szívesen folytattam volna. Érződik a befejezetlenség, hisz egy csomó karakter maradt, akikkel Sakamotoék megküzdhetnek. Reméljük a jövőben ezt is látni fogjuk.

Haiyoru! Nyaruko-san

Történet

Egy Mahiro nevezetű srácra egyik nap "rászáll" egy kissé túlpörgött, ezüst hajú lányka, aki azt állítja magáról, hogy az űrből érkezett, és meg kell védenie piciny világunkat a csúnya, gonosz Cthulhu Vállalattól, ami... nem is tudom, mit akar, de a lényeg, hogy van valami konfliktus két frakció között. Számomra nem volt teljesen világos, hogy Mahiro hogy kerül a képbe, de nem is érdekes. A sztorit nagyjából az első rész első 10 percében elintézik, és már mehet is a baromkodás. A Föld egy galaxis-szerte elismert élvezeti forrás, hiszen annyi jó animét, hentait, videójátékot és szexfilmet gyárt, hogy nem csoda, ha a világűrből is felfigyelnek ránk.

Szereplők

Az ezüst-hajú lányka Nyaruko (teljes nevén Nyarlathotep, érdemes rákeresni a neten, hogy valójában hogy néz ki az erre a névre hallgató entitás), aki soha egy pillanatra sem áll le, és orbitálisan szerelmes védencébe, Mahiróba. Hogy miért, az nem derül ki, indokokkal a sorozat nem vesződik. A lényeg, hogy a csaj az első perctől az utolsóig ostromolja a srácot, aki nem győzi távol tartani magától őt. Úgy gondolom teljesen logikus, hogy egy tinédzser fiú minden erővel azon van, hogy kiabálással, verekedéssel, vagy bármi egyéb módon tolja el az őt csókolni-megnyalni-szeretgetni vágyó gyönyörű, fiatal lányt...
De a helyzet fokozódik, mert később színre lép Cthugha, aki szintén egy űrharcos, és aki fejébe vette, hogy Nyaruko lesz a felesége. Ehhez csak annyit kell hozzátenni, hogy Cthugha lány.
Aztán később csatlakozik Hastur, aki bár 100%-ig lánynak néz ki (és úgy is viselkedik), valójában hímnemű. Ő szintén szerelmes lesz Mahiróba, tehát a háromszög négyszöggé alakul.
Továbbá jönnek még szereplők, akik ugyancsak becsatlakoznak a társaságba, tovább bonyolítva annak szerkezetét. Egyfajta hárem jön létre, ahol a srác folyamatosan üti-veri az őérte epekedő csajszikat, és közben sopánkodik, hogy hova tűnt a régi, nyugodt élete. Főleg miután kiderül, hogy még az anyja is ex-démovadász, és az egyik osztálytársa is részese a csillagközi összeesküvésnek.
A sorozat komolyságát az is jól mutatja, hogy minden ellenfél előbb-utóbb a jó oldalra áll át, de akik nem, azokon is legfeljebb röhögni lehet.

Stílus, hangulat

Nagyon nagy hülyeség az egész, kínosan egyensúlyoz az „idegesítő” és a „még elviselhető” határvonalon, de én egész jól elvoltam vele. Persze meg tudom érteni azt is, akinek már sok lesz, mert eléggé túl van pörgetve, nagyon színes, és néha nagyon nyivákolós (főleg Nyaruko). A másik, ami kiverheti a biztosítékot, ha az ember ismeri (főleg, ha szereti) H. P. Lovecraft munkásságát, és a Cthulhu-mítoszt. A szereplők ugyanis nem titkoltan ahhoz köthető figurák, de teljesen kiforgatják, komolytalanná teszik az amúgy horror-mérföldkőnek számító műveket. Ezen kívül egyéb franchise-ok is megkapják a magukét, mint például a Pokémon ("téged választalak!" kiáltja  Nyaruko, majd földhöz vág egy kis labdát, és abból lesz a szuper járgánya), a Vissza a jövőbe mozifilm (felbukkan az időutazó autó), vagy az XBox (itt Xoth-nak nevezik) és még biztos volt olyan, amit nem ismertem fel.
Az anime amúgy totál lightos, szinte semmiről sem szól, szóval akik mély történetre várnak, nagy ívben kerüljék el.

Benyomások, konklúzió

Agyatlan kikapcsolódásként viszont teljesen használható a Haiyoru! Nyaruko-san, mondhatni kell ilyen is. Az erotika elmarad, bár az utalások azért megvannak, és olykor még nevetni tudtam. A legjobb poén az volt, amikor egy csatában az ellenfél előveszi a fegyverét, és felkiált: "ez egy űrbéli képesség blokkoló pisztoly". Majd lő vele, és valóban: hőseink űrbéli képességei eltűnnek. De az egyik csajszi is elővesz egy hasonló fegyvert, mondván: "ez egy űrbéli képesség blokkoló-blokkoló". Ő is lő, és a képességeket azonnal visszakapják. Erre az ellenség újabb pisztolyt kap elő: "ez egy űrbéli képesség blokkoló-blokkoló-blokkoló". És lő. Erre viszont jön a válasz: "űrbéli képesség blokkoló-blokkoló-blokkoló-blokkoló!"... és ezt játszák a végtelenségig. Primitív, tudom, de ezen legalább röhögtem. Azt hiszem, ebből a színvonalból mindenki el tudja dönteni, nekivág-e Nyarukóék 12 részes kalandjának.

Dance in the Vampire Bund

Történet

Egy beszélgetős TV-műsorban érdekes dolog történik. Egy nő azt állítja, hogy a vámpírok léteznek, ráadásul ő is egy közülük. Ezt természetesen a meghívott vendégek és a közönség is kétkedve fogadja, majd mégis kénytelenek elhinni, amikor a stúdióban természetfeletti dolgoknak lesznek szemtanúi. Bebizonyosodik, hogy a nő igazat mond, de az is kiderül, hogy valójában nem ő a vérszívók királynője, ahogy azt állítja magáról, hanem egy 10 éves forma kislány, aki a műsor során folyton kérdezősködik a nézők soraiból.
A kislány valójában egy sokszáz éves vámpír, a nemesebbik fajtából. Terve, hogy kilétük nyilvánosságra kerülésével egy önálló helyet biztosítson népének. Egy Japán melletti kis szigetre feni a fogát, amit vámpír-körzetnek, valójában pedig saját birodalmának szán. A megvalósítással persze akadnak problémák, nemcsak az emberi ellenzők, hanem a többi vámpír-herceg is igyekszik keresztbe tenni a kislánynak.

Szereplők

Mina Tepes, a vámpírok királynője tehát az abszolút főszereplője a sorozatnak, de nem hiányozhat mellőle a fiú sem, aki ebben az esetben egy Akira nevezetű illető. A fiú suliba jár még (Mina is ugyanabba az iskolába kezd el járni, sőt mint később kiderül, az intézmény az ő tulajdona), és az anime elején nem emlékszik semmire kettőjük közös kapcsolatáról. Aztán lassan visszatérnek az emlékek, és tudomásul kell vennie, hogy ő a lány farkasember-testőre. Történetük természetesen nem korlátozódik főnök-beosztott szintre, szívből szeretik egymást, de ennek ugye a fizikai különbségek miatt vannak problémás részei (Mina sosem lesz testileg kifejlett, felnőtt nő).
Rajtuk kívül egyébként nem sok mindenkivel foglalkozik az alkotás részletesebben. Vannak még az ellenséges vámpír-fejedelmek, de az ő triójuk mindig közösen szerepel, nincs kimagasló karakter köztük. Van még Yuki, az emberlány, aki Akirát a „normális” élethez köti, és fontos Mei Ren, egy folyton keménycukorkát ropogtató csajszi  (néha már nekem fájt, ahogy a fogaival harapja a cukrokat), aki egy természetfeletti lény. Ő eléggé titokzatosságba burkolózik, néha jó szándékúnak tűnik, néha kevésbé, és csak a legvégén derül ki, hogy mi is valójában.

Stílus, hangulat

Poénkodások, vicces dolgok nemigen találhatók a sorozatban, úgyhogy aki ilyesmire vágyik, annak felejtős a mű. Talán jobban koncentrálódott a történet a „politikai” manőverekre, mintsem a harcokra, így sajnos elég kevés összecsapásnak lehetünk a szemtanúi – én legalábbis keveseltem őket. Az ábrázolás is inkább komoly, sötét színekkel.
Legnagyobb bánatomra itt is jelen van az mostanában előtérbe került „divat”, miszerint vámpírkáink vígan flangálnak a napfényes utcákon. Erre van valami halovány magyarázat, hogy egy napvédő krémet használnak, ami elvileg 15 percig megvédi a vérszívókat, de ez nem igazán érződik, mert se a krémet, vagy a krémezést nem lehet érzékelni a sorozatban, és azt se hogy nagyon sietnének bármikor a sétálgatással, ha a Napon vannak. Szóval ez érdekes, és tök fölösleges is, mert lényegében semmi nélkülözhetetlen esemény nem történik nappal.
Stíluselem még ugye maga Mina, vagyis az ő megjelenése. Egy teljesen gyerek kinézetű valakiről van szó, így megvan a lolita-hangulat is. Ha valakit ez zavar, akkor semmiképp ne kezdjen bele, mert a lány tud kacérkodni és meztelenkedni Akira előtt… de azért szerencsére nincs olyan mértékű szexuális durvulás.

Benyomások, konklúzió

Jó ötlet volt a TV-műsorral indítás, mégis gyengén lett megvalósítva (sajnos erőltetett lett, illetve ez a „kaméleon-szörnnyé” változó renegát vámpír se segített a színvonal emelésén). Ha valaki itt azért nem retten el, akkor egy aránylag nézhető animét kap. Nekem tetszett, hogy Mina jelleme eléggé kettős, abszolút nem pozitív figura (vaskézzel irányítja a csapatát, és maffia-módszereket sem átall bevetni néha). A Mina-Akira-Yuki háromszög is jó felállás volt, bár ebből Yuki elég gyorsan eltűnik, és Mei Ren figurája is tetszett.
Kifejezetten ötletes volt az egyik gonosz ellenlábas, Hysterica kijátszása, sok-sok ilyen agyafúrt akciójelenet kellett volna inkább, és kevésbé erőltetni, hogy Mina tulajdonképpen egy szuper ősvámpír alakját is képes felvenni, ezáltal pedig bárkit legyőzni. A végén akad pár csavar (amiket most szokásomtól eltérően nem lövök le), de pár logikátlanság is, már ami a szereplők motivációját illeti. A befejezés teljesen nyitott, szóval bármikor folytatható lenne. De annyira azért nem lett jó az anime, hogy nagyon megérné… ^^

Arcana Famiglia

Történet

Egy olasz kis városkában járunk, Regaloban. Az itteni rendre egy család vigyáz (nincs kimondva, hogy valójában egy maffia családról van szó), melynek tagjai mind hímneműek, kivéve az egyetlen Felicitát (na jó, ott van a családfő felesége is, de ő nem túl aktív szereplő). Az Arcana família vezetője úgy érzi, nemsokára illene visszavonulnia, ezért azon gondolkodik, vajon ki vegye át tőle a posztját. Egy elég érdekes módszert eszel ki, nevezetesen egy harci tornát, ahol a család tagjai megküzdenek egymással kieséses rendszerben, és aki győz, azé lesz minden, még a lánya (Felicita) keze is az övé. Maga Felicita is részt vesz a küzdelemben, így ha ő győz, akkor persze választhat magának párt.

Szereplők

A családfőt Mondo-nak hívják, és egy betegség kínozza, de igazából olyan szinten nem kötött le a történet, hogy nem figyeltem oda, mi a konkrét baja. Aztán ott van a felesége, aki rettentő vicces módon szintén részt vesz a tornán (legyezővel küzd!).
Felicita az, aki körül az események forognak. Nagyon sajnálom, hogy teljesen jellegtelen lett, mert rendkívül csini figurát rajzoltak neki – ez egy kihagyott ziccer. Értem, hogy az összes srác szerelmes belé (mondjuk nincs is más, akibe szerelmesek lehetnének), de a csaj valahogy olyan „semmilyen”. Nincs igazi karaktere, nincs benne élet. De legalább nem vinnyog, és nem idegbeteg, mint sok más női anime főhős.
Nova és Liberta vannak még kiemelve, mint az a két fiú, akihez Felicita a legközelebb áll. Ők eléggé ellentétes személyiséggel bírnak, mert míg Nova nagyon komoly, és szamuráj hagyományokat követ (jaj, hogy egy Itáliában játszódó sorozatban sem bírták ki, hogy ne legyen egy katanás gyerek), addig Liberta egyfajta kalóz (kardjából ítélve), és folyton ugratja barátját. Mint ahogy a többi téren, itt sem történik semmi, tehát egyikük sem jön össze a lánnyal, egyiküket sem választja végül.
Ott vannak még a többiek: Luca, Debito, Pace, Dante, stb., de mivel a film majdnem minden részén többször elaludtam, így utólagos engedelmetekkel nem nagyon foglalkoznék velük.

Stílus, hangulat

A rajz szép, és jó lett az olaszos megvalósítás. A nevek, a ruhák, a kifejezések és a zenék mind el lettek találva.
A másik érdekesség, amit próbáltak belevinni az alkotók a sorozatba, az a kártyák ereje. Minden családtag „leszerződik” egy varázskártyával, ami egy különleges erőt adományoz neki. Igazából, mint ahogy másnak, ennek se lesz semmi jelentősége, alig tudunk meg valamit a misztikus erőkről, és amúgy is érdektelenek. Állati béna, ahogy az első részbe belezsúfolva akarják bemutatni kinek milyen kártyája van („Sziasztok! Ti már mind régóta tudjátok, de azért, ha nem emlékeznétek, elmondom, hogy a nevem Liberta, és az én kártyám a következőket tudja…”). A harcokról sem sokat lehet mondani, mert szinte nincsenek a műben, de az elég kínos, amikor a tornán Debito pisztollyal áll ki, Dante meg páncélököllel (!!!) – ezt csak azért mondom, mert mondjuk Felicita puszta kézzel küzd, szóval érdekesek a szabályok. Az is végtelenül primitíven lett megoldva, ahogy a csaj mindenkit elver, és az is értelmetlen, hogy ha kieséses rendszer van, akkor ő miért ver meg a többieknél háromszor több ellenfelet?

Benyomások, konklúzió

A történet elsőre nem hangzik annyira rosszul, de az Arcana Famiglia sajnos nálam a legrosszabb animék között kapott helyett, amiket eddig láttam. A „Duello” (a torna neve) egy elég jó kis vonal lehetett volna, de totálisan feledésbe merül, és csupán a legutolsó (!!!) részben kerül megrendezésre. Mondani se kell, hogy tíz perc alatt lezavarják, mintha kötelező lenne. Tiszta ciki, tiszta pazarlás. Ilyen formában tökéletesen felesleges volt egyáltalán belerakni a sorozatba. A gond csak az, hogy ezen kívül viszont szinte nem történik semmi. És ezt halál komolyan mondom. Semmi. Nem értettem, és még most sem értem, hogy az Arcana Famiglia készítői mi a fenét akartak ezzel az alkotással nekünk bemutatni? Harc nincs (csak nyomokban), poénok nincsenek, dráma nincs, misztikum nincs, brutalitás nincs, erotika nincs, semmi nincs. Helyette vannak véget nem érő beszélgetések szobákban, folyosókon és kertekben. Kinek készült a sorozat? Borzasztó unalmas és rettenetesen érdektelen minden, ami a képernyőn történik. Esküszöm, egy Thomas a gőzmozdonyon százszor jobban lehet szórakozni, akárhány éves is vagy. Ellenségek, vagy gonosz karakterek nincsenek. Képzelj el egy filmet, amiben nincs kivel megküzdeni, nincs cél. És ezzel összhangban a sorozat nem is fut ki sehova, pont úgy végződik, ahogy elkezdődött. Tökéletesen értelmetlenül. Úgy éreztem, mintha az alkotók már a legelső részben elvesztettek volna minden motivációt, és meg se próbáltak valami értelmeset összerakni. Felicita szép. Ez az egyetlen pozitívum.
Hatalmas csalódás, senkinek nem ajánlom.

Zero no Tsukaima

Történet

Egy másik világban, egy középkori fantasy-környezetben játszódik a sztori. Van itt egy iskola, ahol a fiatal növendékek varázsolni tanulnak. Az egészet úgy kell elképzelni, mint a Harry Potter féle sulit. Főszereplőnk, Louise egy rózsaszín hajú csajszi, aki elég bénácska a különböző mágiák létrehozásában, ezért a többiek gyakran ugratják (ráragasztják például a „Nulla Louise” gúnynevet). Egy kissé félresiklik annak a feladatnak a végrehajtása is, minek során a gyerekeknek meg kell idézniük saját szolgájukat. A lány valahogy egy földi (természetesen egy japán) fiút idéz meg, akinek persze fogalma sincs, hova került hirtelen. De hát nincs mit tenni, Saito innentől kezdve Louise csicskása lesz, és együtt keverednek mindenféle kalandokba.

Szereplők

Louise egy mogorva, folyamatosan idegeskedő, kisebbrendűségi komplexusban szenvedő csaj, aki nagyon erősen emlékeztet Shanára a Shakugan no Shana-ból. Úgy tapasztaltam, ez a „picurka méregzsák” karakter visszatérő típus az animékben.
Ahogy Saito is a megszokott figura, aki meglehetősen könnyedén veszi a történteket, a csicskáztatást, és azt, hogy nem tud visszajutni a Földre. Teljesen behódol a lánynak, bár vannak vitáik, és persze folyamatosan alakul a szerelem köztük.
A többiek leginkább a diákok soraiból kerülnek ki. Ott van Kirché, aki egy nagymellű vörös, és úgy néz ki, mintha kb. 5 évvel idősebb lenne a többi lánynál (legalábbis ha testi fejlettségét nézzük). Ő állandóan megpróbálja elcsábítani Saitót, pont az tetszik neki benne, hogy egyedül ő képes ellenállni neki.
Van még Guiche, aki egy vörös rózsás, szőke, full homokosnak kinéző, ennek ellenére szoknyavadász srác, továbbá Tabitha, aki az egész sorozatban nem mond többet 10 szónál (pedig elég sokat van a színen, csak „kissé” magának való), és végül Siesta, a szolgáló lány.
A gonosz csapat egy bizonyos „rekonkvisztádorok” társasága, akik meggyilkolják az uralkodójukat, és ezután hadat üzennek Tristein királyságának is (itt élnek a szereplőink). A királylány mellett persze kiáll a varázslóiskola is, és a háború elkerülhetetlen, de előtte még sok minden más történik. A sötét oldalon áll Cromwell és Wardes, aki a rekonkvisztádorok vezetői, és Fouquet a boszorkány, aki a történet elején még az iskolában dolgozik (mint az igazgató titkárnője), de később lelepleződik.

Stílus, hangulat

Lightos, aranyos, vicces és pörgős. A szereplők cuki kinézete miatt eleve nem lehet túl komolyan venni, és a növendékek megidézett szolgái is olyanok, mintha egy Pokemon-bemutatót látnánk (Guiche lénye egy megtermett vakond, Kirchéé egy tűzokádó varánusz, Tabitháé pedig egy gigantikus sárkány). Érdekes a közeg is, mert bár elvileg semmi köze a Földhöz, mégis lépten-nyomon belebotlunk a különböző utalásokba, akár a neveket nézzük (a főszereplő teljes neve elég franciás: Louise Françoise Le Blanc de La Vallière), akár a birodalmakat (Albion, Germania, Tudorok…), de a spanyol rekonkvisztádorok is érdekes párhuzam. Mindez nem nagyon tűnik fel Saito-nak, aki azonban néha találkozik a Földről származó dolgokkal. Van, hogy egy 1975-ös szexmagazinra bukkan, vagy kiderül, hogy a Pusztítás Pálcájaként ismert varázseszköz tulajdonképpen egy a második világháborúból megidézett rakétavető. Ezek az ötletek nagyon tetszettek.

Benyomások, konklúzió

A Zero no Tsukaima tulajdonképpen teljesen rendben van, bár továbbra sem értem a japánok mit esznek ezen a „pöttöm, elmebeteg csajszi” figurán, akinek ordibálásától nekem pár rész után már kiütéseim voltak. A sorozat abszolút ajánlható a fiatal korosztálynak, tényleg inkább aranyos, mintsem hogy komolyan lehessen venni. Összesen amúgy 13 rész készült belőle, és ez nekem teljesen elég is volt, de nem bántam meg hogy végignéztem. Harry Potter rajongók előnyben!

Shakugan no Shana

Opening/Ending

Pörgős, dallamos J-pop-pal(mi mással?) indulnak az első évad részei, melyben Shana és a többi szereplő kerülnek bemutatásra. A második évad már egy fokkal keményebb zenére vált át. Az ending nagyon el lett találva. A lassan induló szám jól illeszkedik minden befejezéshez (azt már hagyjuk, hogy a zene mennyivel gázabb lesz, amikor átmegy gyorsba), és a fekete-fehér képek is stílusosak. A második ending már nem lett olyan jó, de itt már legalább nem csak Shana-portfóliót látunk, hanem a többi szereplőt is.

Történet

Egyszer csak elsötétedik és megáll az élet a tanuló fiú körül az utcán. Juyi ezután különböző démoni lényeket lát randalírozni, akik kiszívják a lelket a védtelen, mozdulatlan emberekből. Egy vörös hajú lány küzd egyedül a szörnyek ellen, és őt is ő menti meg. „Ezen az átlagos napon kiderült, hogy halott vagyok” – emlékezik vissza a fiú.

Szóval valami ilyesmiről szól a sorozat. Gyilkos és védelmező lények harcolnak lelkünkért, előbbiek gyűjtőneve Tomogara, míg utóbbiak az Őrzők. Minket, embereket csak Fáklyáknak neveznek, kiknek fénye bármelyik percben kialudhat, és ha ez megtörténik, eltűnünk, és senki sem emlékszik rá, hogy valaha is léteztünk.

Szereplők

Az alkotás első részeiben én csak kapkodtam a fejem, annyiféle kifejezés záporozott rám. Fáklya, Mistes, Tomogara, Rinne, meg még ki tudja micsoda. A különböző túlvilági lényeknek ráadásul nagyon hülyén hangzó, rettentően színpadias titulusuk is van, mint például a Mennyország lángja, a Megtévesztés ura, az Ellentétek úrnője. Hát ez eléggé pff…

A főszereplő a teljesen átlagos Sakai Juyi, aki az emberek közül elsőként keveredik bele ebbe az egész őrületbe. Kiderül persze, hogy ő mégsem egy annyira átlagos lény, különleges ereje révén életereje minden éjfélkor visszatöltődik, így nem alszik ki léleklángja. Emellett elkezdi tanulni azokat a technikákat, amikkel varázsolni is képes, de ezeket csak nagyon sokára, a sorozat utolsó epizódjaiban lesz képes használni is. Róla sokat amúgy nem lehet elmondani, tipikus málészájú, „túl jó gyerek”, aki senkit se képes megbántani (ebből aztán lesz sok konfliktusa is).

Shana a másik főszereplő, aki nagyjából Juyi ellentéte. Az eredeti formájában vörös hajú és vörös szemű, kisnövésű kiscsaj igazi méregzsák. Nekem személy szerint az egyik legidegesítőbb, legantipatikusabb figura, akit valaha láttam animében. Morcos, durva, ingerült – nagyjából ezekkel a szavakkal le is írtam a lényegét. Persze folyamatosan kezd emberibbé válni, de nekem a két évad során sem sikerült megszeretnem. Kedvenc szavajárása, amikor zavarában nem tud mit mondani: ”Fogd be, fogd be, fogd be!” Hát nem édes?

Harmadik főszereplőnek Kazumit mondanám, aki szerelmes Juyi-ba, de miután ezzel egy idő után Shana is így lesz, szerelmi háromszög alakul ki. Kazumiről sem lehet semmi érdemlegeset elmondani, és az sem derült ki számomra, hogy miért szerelmes mindenki a fiúba (később egy harmadik lány is az lesz).

Fontos még Margery Daw, aki egy Shanához hasonló Őrző. Az ő segítőtársa a viccelődő könyv, Marco. Margery az elején még érdekesnek tűnt folyamatos lerészegedései miatt, de egy idő után ez is unalmas lesz. Van még két srác a suliból, akik a segítőjévé vállnak (egyikük szerelmes is lesz a nőbe).

Aztán Alastor, Shana nyaklánc alakban lévő segítője, Wilhelmina Carmel, szintén Shana segítője. Az ő párja egy fejkendő, mivel Wilhelmina mindig szobalány ruhában van (???), és a ruhadarab fogcsikorgatóan idegesítő tulajdonsága hogy csak egy-egy szóban képes kommunikálni, amivel mindig nyugtázza a körülötte beszélgetők konklúzióját (pl. „Átgondoltság”).

Rajtuk kívül persze még rengeteg mellékszereplő bukkan fel (leginkább különböző Tomogarák) a 48 rész során, akiket nem kezdek sorolni, mert kissé hosszú lenne a lista.

Stílus, hangulat

Attól függetlenül, hogy itt is iskolás gyerekek vannak a fókuszban, a stílus inkább komoly, sőt melankolikus. Nem voltam felkészülve arra, hogy a sorozat nagy része voltaképpen tini-szerelmekről és érzelmi nyűglődésekről szól, de olyan vontatottan, hogy néha alig bírtam nézni. Itt nagyon kevés a polgárpukkasztás, bár azért akad, például Sorath és Tyriel, a kiskorú Tomogara testvérpár, akik rendszeresen csókolóznak egymással.

Mindenképp készüljön fel arra, aki meg szeretné nézni a sorozatot, hogy gyakran sok-sok részen át nem történik semmi akció, és semmi rendkívüli, csak a hétköznapi életet mutatják. A szereplők találkoznak egymással, vidámparkba mennek, ünnepségen vesznek részt, és a többi. És persze mindig ott a szerelem, de senki, ismétlem, senki nem csókol meg senkit 40 rész alatt.

Rajz

Nagyon szép a rajz, és szépek a varázs-akciók ábrázolása is. Ezen a téren nincs gond.

 

Benyomások, konklúzió

Sajnos negatív szájízzel fejeztem be a két évadot, sőt, menet közben erősen gondolkoztam, hogy egyáltalán megéri-e befejezni. Nem mondom, hogy a Shakugan no Shana egy rossz anime, de hogy nem nekem való, az egyszer biztos. Elsődleges problémám, hogy borzalmasan unalmas, és olyan, mintha 12 éves lányoknak íródott volna, de akkor meg nem kellenének bele a harcok (bár azok a romantika mellett gyenge kisebbségben vannak). Unalmas a szerelmi háromszög, unalmas hogy sok részen át nem történik semmi érdekes, unalmasak a visszaemlékezések, a szülők problémái, de még az ellenfelek is unalmasak, és a vége sem hoz katarzist. A Tomogarákból álló társaság végül nem is bánja, hogy az Őrzők jók meghiúsították a tervüket, és még csak el se pusztul senki közülük. Van egy tényleg izgalmasabb harc a végén Sabrac-kal a Guze királlyal, aki egy nagyon erős Tomogara, de miután elpusztul, később kiderül, hogy mégse pusztult el, és voltaképpen nincs is harag benne. Ez milyen? Nem lehet drukkolni senkinek, nem is érdekelt, kivel mi történt, a főszereplőket pedig legszívesebben megfojtottam volna.

Senkinek nem ajánlom a Shakugan no Shanát, aki a fentiek alapján úgy érzi, hogy nem az ő stílusa. Én személy szerint bánom, hogy végigszenvedtem, jobb lett volna egy (vagy két) másik animét végignézni helyette.

Tenjho Tenge

Opening/Ending

Nagyon vicces az opening, igazi vérpezsdítő ritmusokkal (már ha valaki képes elviselni, hogy japán rapelést hallunk). A történet karakterei ugrabugrálnak, de csak a jelenben fő szerepeket betöltők (hogy ez mit jelent, majd a történetből világos lesz). Nekem bejön, tényleg aranyos, bár nem nagyon van szinkronban a sztori komolyságával. A vége főcím viszont hátborzongatóan rossz, és semmi köze egy harcos sorozathoz: Aya szerelemtől bódult fejét figyelhetjük valami romantik-popos nóta közepette. Az uccsó két résznél ezt szerencsére lecserélték egy másik dalra, és más képekre. Annál jobb lett, ami volt, de nagyon nem javított rajta.

Történet

Két szál váltakozik: a jelen, és a múlt történései. A múlt két évvel ezelőtti eseményeket mutat be, amit karakterek elbeszéléseiből ismerünk meg. Sokak szerint a Tenjho Tenge azzal lett elrontva, hogy a múlt történéseivel foglalkozik többségében, pedig a jelen sokkal érdekesebb lenne. Ezzel félig-meddig én is egyetértek, de azt mondom, a múltat is fontos megismerni, bár valóban több hangsúlyt fektettek rá a kelleténél.

A jelenben Nagi Souichiro és Bob új iskolába kerülnek. A páros már minden korábbi sulijukban végigvert mindenkit, és itt is ezt tervezik. Kezdetben sikerül is nekik, de később belebotlanak olyan alakokba, akik különböző harcművészeti klub tagjai. Rádöbbennek, hogy ezek ellen nincs esélyük, mert nemes egyszerűséggel feltörlik velük a padlót. Ezt pedig nem hagyhatják, tehát beállnak a legszimpatikusabba (Jyuken klub), hogy megtanulják, hogyan lehetnek még erősebbek, és hogy móresre tanítsák a legnagyobb, de egyben jóval sötétebb Végrehajtók nevezetű társaságot. Ezt legkésőbb az iskola által a klubok között rendezett tornán meg is tehetik. Nagiról menet közben kiderül, hogy egy olyan valaki, akiben ősi erők bújnak meg, így felveheti a versenyt akár a Végrehajtók vezérével, Mitsoumi-val is.

A múlt ennél sokkal kacifántosabb. Mitsoumi, Bunsichi és Shin voltak a suli legerősebb diákjai. Shin titokban saját régi klubjának, a Katana klubnak tagjait támadta meg álarcban az utcákon, és verte őket félholtra. Hogy miért teszi ezt, azt sokáig nem tudni, de később kiderül, hogy nem volt éppen felhőtlen gyerekkora a srácnak (szüleit is ő ölte meg!), szóval egyfajta skizofrén állapotként mutatkozik meg nála a belső erő. Eközben Mitsoumi és Shin testvére, Maya között szerelem szövődik, de Shin nem hajlandó elengedni húgát, mert ő az egyetlen, aki képes kordában tartani őrületét. Szó van még egy kardról (reiki), mely Shinnek hihetetlen erőt ad, illetve a háttérben meghúzódik a harcművész szervezeteket ellenőrző társaság, aminek Mitsoumi apja a feje, és aki csak azt nézik a fiatalokban, hogy melyikükből lehet isteni erőkkel rendelkező harcost képezni. Miután Shin őrülete egyre komolyabb szintekre hág, inkább Mitsoumi lesz az optimális jelölt a legjobb harcos címre.

Szereplők

Nagi egy beképzelt és vad gyerek, akit semmi más nem érdekel, csak a verekedés, és hogy hogyan lehetne erősebb. A benne lakozó energiákat épp emiatt a sorozatban még nem nagyon képes sem uralni, sem normálisan használni.

Mivel Nagit a csajok sem érdeklik, ezért megőrül Aya-tól, Maya húgától, aki kizárólag úgy beszél róla, mint jövendőbelijéről (mivel egy véletlennek köszönhetően először a srác látja meztelenül, és egy régi babona szerint ennek az illetőnek kell lennie a lány férjének). Aya-ban amúgy szintén ott az ősi erő, de talán ő a leggyengébb karakter, és annyira nem is érdekli a harcművészet, mint a többieket.

Maya, Mitsoumi örök szerelme. Ez amolyan se veled, se nélküled kapcsolat, sosem képesek igazán összejönni, ez jelenti a film egyik nagy drámáját. Ő egy nagyon képzett harcművész, még arra is figyel, hogy ideje nagy részében chibi (gyermeki) alakzatban létezzen, ezzel is spórolva az energiáin (???).

Mitsoumi egy idő után erőszakkal átveszi apjától a szervezet vezetését, és biztos kézzel irányítja a Végrehajtók csapatát. A történések őt viselik meg a legjobban. Shin egy harc során egy ütéssel földöntúli erőt ad át neki, de ez egyben azzal jár, hogy szép lassan bele fog halni (elmondás szerint csak pár hónapja van hátra, de az eset után még két évvel is él). Emiatt a jelenben Mitsoumi szinte mindig búskomor, de ő az egyik legerősebb harcos a világon.

Shin a legdrámaibb figura, végzete elkerülhetetlen. Nem elég erős sem testileg, sem lelkileg hogy úrrá legyen a belsejében dúló önpusztító vágyakon. Érdekes az is, hogy mikor egy vereségéből visszatér, szemfedőjén horogkereszt van – a filmből nem derül ki, hogy ez végül is mit akar jelenteni.

Bunsichi a nagy trió harmadik tagja. Ő borzalmasan erős (a filmben egyszer sem tudja legyőzni senki sem), de inkább az utcai bunyó, semmint a harcművészet felé vonzódik. Ő az egyetlen, aki nem annyira bonyolódik bele a drámákba, inkább laza kívülálló marad, és így talán ő jár a legjobban.

Aztán itt van még Mitsoumi kisöccse, Masataka, aki egy kicsit szerelmes Aya-ba (de legalábbis szívesen megdugná), Kozonuha san, akit voltaképp a harcművész szervezet bérel fel, hogy tartsa szemmel a fiúkat (ez jól megy neki, Mitsoumival például le is fekszik), illetve szót érdemel még Isuzu, aki a Végrehajtók leglojálisabb embere. Sok szereplő van még, de az említettek a legfontosabbak.

Stílus, hangulat

Mint már említettem, az uralkodó atmoszféra drámai, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének vicces, és persze erotikusabb jelentek is. Elmaradhatatlanok a bugyi és mellmutogatós részek, és a hülyülés, amit itt elsősorban Masataka (meg néha Bunsichi) hoz. A fő mondanivaló azonban egyértelműen a harc, az erő, a hatalom, és az ezekkel együtt járó felelősség. Ebben a világban mindenki tiszteli az erőt, mindenki arra vágyik, hogy erős legyen, és ez sokszor a lelkiek rovására megy.

Az összecsapások taglalása nem üti meg a Dragon ball mélységeit (ahol ugye gyakran 1 rúgás = másfél rész), de vannak nagyobb harcok. Amúgy meg kellően brutális, ha arról van szó, törnek a végtagok rendesen, csordul a vér.

Rajz

Erről csak jót lehet mondani: szép, színes, plasztikus. A lányok egytől-egyig gyönyörűek, a fiúk meg olyan menők, és olyan izmosak, mint a ház.

Benyomások, konklúzió

Bár én nem mondom, hogy az egész Tenjho Tenge sorozat el lenne rontva, de a vége mindenképp furcsa lett. Az utolsó részek teljesen feleslegesen lettek elnyújtva, a történéseknek nincs semmi konklúziójuk, nem futnak ki sehová a szálak, nincs katarzis. A szereplők élik tovább életüket, nincsenek nagy leszámolások, Mitsoumi sem hal meg (nem mintha mindenáron erre vágytam volna), a bajnokság sem ér véget, Nagi sem ér igazán révbe, a szerelmi szálakkal sem lesz semmi. Ez eléggé frusztráló, mert ha ezek szépen el lettek volna rendezve, nagyon jó szájízzel írnék most, de így csalódás. Az utolsó harcok a jelenben is inkább hülyéskedősek (Maya vs Aya, Nagi vs Mitsoumi), illetve az sem túlzottan példamutató, hogy Nagi nem a tanulástól, nem az edzéstől lesz jó (bár ezek fejlesztenek rajta), hanem mert egyszerűen őserővel született. Kicsit igazságtalan a képlet, hogy bárki bármennyi erőt fektet egy dologba, úgysem lesz jobb annál, mint aki eleve tehetséggel születik (hozzátéve hogy persze ez valóban így van, csak így nem túl motiváló az egész).

Mindezzel együtt tényleg jó a Tenjho Tenge, egész egyszerűen azért, mert hat az emberre. Nekem például abszolút átjött, hogy milyen jó érzés erősnek lenni, valakit legyőzni, és mindezzel a hatalommal felelősen bánni (hasonló stílus mozifilmben pl. a Harcosok klubja). Szóval ilyen is, olyan is, de egyszeri megnézésre mindenképp ajánlom szeretettel.